Sziasztok!
Meghoztam a legújabb felvonást ezen a napfényes délutánon. Remélem, szép napotok volt/van/lesz! :)
Jó olvasgatást!
Puszi, W. ♥
PIPER
Már órák óta forgolódtam álmatlanul az ágyban, túl sok dolog nyomasztott. Még mindig nem bírtam kiverni a fejemből a drámai szakításomat a balettel és az sem segített ennek elfogadásában, hogy hiába küldtem el az önéletrajzomat kismillió tánciskolának, a legtöbb helyen még csak válaszra sem méltattak, vagy ha mégis, akkor "sajnálattal közölték, hogy már betöltötték az állást". És mivel nem volt munkám, álmodni sem mertem arról, hogy hamarosan új lakásba költözhessek, pedig nem akartam a fiúk nyakán maradni, legfőképpen úgy, hogy ők hamarosan turnézni indulnak. Az meg ugye szóba sem jöhetett, hogy esetleg hazaköltözzek. És mindezek mellett itt volt Harry, fogalmam sem volt, hogyan kéne kezelnem a kettőnk között kialakult feszült légkört.
Egy hatalmas sóhajtással a hátamra fordultam, majd miután hosszasan bámultam a plafont, úgy döntöttem, felkelek és kimegyek valami harapnivalóért. Felhúztam a bolyhos, nyuszis mamuszomat és végigcsoszogtam a folyosón. A házban néma csend honolt, hajnal lévén a fiúk már mélyen aludtak. A konyhában egyenesen a hűtőhöz mentem, de még mielőtt kinyithattam volna, egy hangot hallottam a hátam mögül:
- Álmatlan éjszaka?
Ijedten fordultam a kérdező irányába, a halványan derengő holdfényben ki tudtam venni kusza, göndör fürtjeit a sötétben.
- Igen – motyogtam, majd újra a hűtő kötötte le minden figyelmemet. Villámgyorsan készítettem magamnak egy szendvicset, elővettem egy kis palackos ásványvizet, aztán elindultam kifelé.
- Piper, várj! – húzott vissza gyengéden a karomnál fogva. – Nem kell elmenned – vette ki a kezemből a tányért és a vizet, majd letette őket a konyhapultra. – Nem kell elrohannod minden egyes alkalommal, amikor én is a szobában vagyok – vezetett az egyik bárszékhez, de nem ültem le, csak dacosan összefontam a mellkasom előtt a karjaimat, és kerültem a pillantását. – Piper – ejtette ki a nevemet lágyan egy hatalmas sóhajjal. – Utálom ezt a feszültséget kettőnk között.
- Mégis mit vársz tőlem, Harry? – ordítani akartam vele, nekiesni, de csak egy kétségbeesett, remegős suttogás hagyta el a torkomat. – Te hoztál minket ilyen helyzetbe – böktem meg a mellkasát keményen. – Most viseld el a következményeket!
- Hiányzol… - fogta meg a kezem.
- Ó… szuper – rántottam el a karomat, a sírás fojtogatta a torkomat.
- Hiányzik a nevetésed, a sokatmondó pillantásaid, az apró vitáink, a barátságunk, de főleg… TE magad! – egy hosszú pillanatig csend ereszkedett közénk, kínosan lebegett kettőnk között ez a mondat. A sötétben a szemeibe fúrtam a tekintetemet, talán a hazugság jeleit kerestem bennük, de csak őszinte megbánást láttam megcsillanni az íriszeiben.
- Te is nekem – folyt végig az első könnycsepp az arcomon. Megkönnyebbült mosolyra húzta a száját, majd szorosan magához ölelt. Nem tudom, meddig állhattunk ott egymást ölelve, de reméltem, hogy az a melengető érzés, ami átjárta a szívemet, sosem múlik el többé.
Sokáig beszélgettünk, volt mit bepótolnunk, végül hajnali négy körül kerültünk ágyba. Azonnal elnyomott az álom, boldog voltam, mert az egyik problémám megoldódott, rendeztük a kapcsolatunkat Harry-vel, legalábbis ideiglenesen.
Dél előtt néhány perccel ébredtem, az első dolgom volt megnézni az emailjeimet, hátha kedvező visszajelzést kaptam valahonnan munkaügyben, de ismét csalódnom kellett. Kiléptem a gmail fiókomból és a laptopomon lévő fotókat kezdtem el nézegetni. Volt néhány rólam is, de a legtöbbet én készítettem a többi táncosról, Wendyről fellépés, vagy az otthoni bolondozások közben és persze Tommy és anya is rengeteg képen megjelent. Ábrándos mosollyal simítottam végig az egyik képen, amit Tommy készített anyáról és rólam idén karácsonykor. Mindkettőnk arcán hatalmas mosoly terült el, talán éppen nevettünk az öcsém egyik buta viccén… akkor még boldogok voltunk, akkor még nem volt semmi baj. Hangos kopogtatás szakított ki a gondolataimból.
- Igen? – szóltam ki gyorsan átváltva egy másik képre a monitoron.
- Bejöhetek? – dugta be a fejét az ajtón Harry.
- Persze, gyere!
- Hozattam kínait, gondoltam, megehetnénk együtt… de csak, ha nem zavarok.
- Mmm… jól hangzik – dünnyögtem. – És ugyan mégis miben zavarnál meg?
- Elfoglalt lány vagy – vont vállat. – Sose lehet tudni.
- Csak voltam – kúszott egy szomorkás mosoly az arcomra. – Most van időm a fényképeimet nézegetni – színleltem lelkesedést.
- Ú, én is megnézhetem őket? – csillant fel a szeme.
- Valami kínait emlegettél az előbb, nem?
- Azonnal hozom – vigyorgott rám, majd sarkon fordult és kiment a szobából.
Gyorsan felpattantam és a fürdőszobába rohantam. Szörnyülködve meredtem a tükörképemre: kócos volt a hajam és a szemeim alatt hatalmas karikák éktelenkedtek. Megmostam az arcomat, megfésülködtem, majd nekiláttam a fogmosásnak. Tudom, ennek nem sok értelme volt evés előtt, de igyekeztem a legjobb formámat nyújtani Harry előtt. Amint ezekkel végeztem, újra bekuporodtam a takaró alá és úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Haz nem sokára két papírdobozzal a kezében tért vissza.
- Hoztam pálcikát és villát is, nem tudtam, melyikkel szoktad enni – nézett körbe tanácstalanul, hogy hová tud leülni.
- Gyere – veregettem meg magam mellett az ágyat. – És evőpálcikát kérek.
- Hű, lenyűgöz a magabiztosságod – adta át nekem az egyik kis dobozt.
- Igyekszem – vontam vállat nevetve.
Enni kezdtünk, úgy habzsoltuk az ételt, mintha éveket kellett volna várnunk rá, aztán Harry villája félúton megállt a szája felé és összehúzott szemekkel meredt rám.
- Hé!
- Mi van?
- Fényképeket ígértél…
- Ó, igaz! - húztam közelebb fél kézzel magamhoz a laptopomat. – De figyelmeztetlek, hogy a gyűjteményem rengeteg kompromittáló darabot tartalmaz, amiről nem beszélhetsz soha senkinek! – néztem rá komolyan.
- Hallgatok, mint a sír – ígérte meg ünnepélyesen a magasba emelve a villáját.
- Akkor tessék – indítottam el a diavetítést.
Szinte megbabonázva figyelte a fotók színes forgatagát, még enni is elfelejtett közben. Én a párnámnak támaszkodva kényelmesen hátradőltem és csak néha szúrtam közbe egy-egy információt a soron következő képekről.
- Ezeket te csináltad? – fordult felém hirtelen Harry, az arcáról semmilyen érzelmet sem tudtam leolvasni.
- A nagy részét igen.
- Azta! – nyögte elképedve. – Eddig miért nem mondtad, hogy ilyen jól fényképezel?! – hangja számon kérően csengett.
- Mert nem is… - akartam tiltakozni, de szkeptikusan felvont szemöldöke láttán inkább elharaptam a mondat végét.
- Hát… a képek egészen másról árulkodnak – bökött a még mindig töretlenül folytatódó diavetítés felé. – Van tehetséged hozzá.
- Tényleg így gondolod? – érdeklődtem bizonytalanul.
- Igen. De miért kérdezed ilyen félve?
Már éppen szólásra nyitottam a számat, hogy megmagyarázzam, de végül meggondoltam magam.
- Semmi – legyintettem.
- Piper!
- Butaság – sütöttem le a szememet zavaromban.
- Mondd el, kérlek!
- Hát, jó – sóhajtottam nagyot, továbbra is az ölemben lévő kezeimet tanulmányozva. – Tudod, nekem a fotózás olyan, mint a tánc. Mindkettő kikapcsol és boldoggá tesz.
- És mindkettőhöz van tehetséged – bökött ismét a monitor felé, amin éppen néhány olyan kép villant fel, amiken Ralphie-val voltam. Könnyek szöktek a szemembe, újra lepergett előttem annak az alkoholmámoros estének minden perce. A disco, a parkoló, az autó és utána a szégyen…
- Ő AZ a srác? – rakta össze Haz a jelekből a képet, aprót bólintottam. Lehajtotta a laptop tetejét és én remegve vettem levegőt, megkönnyebbültem, hogy eltűntek a képek előlem. Nem akartam Harry szemébe nézni, szégyelltem, hogy Ralphie még mindig ilyen hatással van rám. Gyengéden megfogta a kezem, a másik kezével pedig az állam alá nyúlt, hogy a szemébe nézzek, aztán letörölte a könnyeimet.
- Mikor fényképeztél utoljára? – meglepett a kérdése, nem erre számítottam azok után, hogy látott egy bunkó miatt sírni.
- Öhm… hónapokkal ezelőtt – nyögtem ki zavartan.
- Akkor most éppen itt az ideje! Gyere el a mai próbánkra és fotózz minket!
Az agyam hangosan tiltakozott, próbált rávenni, hogy maradjak itthon munkát keresni, új önéletrajzot fogalmazni, portfóliót készíteni, de a szívem azt súgta, el kell mennem, mert jót fog tenni a lelkemnek, ha a barátaimmal lehetek.
- Rendben.
***
Tátott szájjal néztem körbe a hatalmas stadionban, teljesen elveszettnek éreztem magam, és nehezemre esett elképzelni, hogy alig néhány nap múlva a több ezer ülőhely mindegyikét egy-egy lelkes rajongó foglalja majd el.
Harry tanácsára elhoztam magammal a fényképezőgépemet, és most úgy éreztem, ideje használnom. Készítettem néhány képet a helyről, de ezek nem adták vissza hihetetlen méreteit. Annyira belemerültem a fotózásba, hogy amikor a tökéletes szöget keresve hátráltam, véletlenül nekimentem egy srácnak.
- Ó, bocsánat!
- Semmi baj – villantott rám egy tökéletes, gödröcskés mosolyt. Végigmértem felém tornyosuló, izmos alakján, fehér pólója alól sejtelmesen előbújó tetoválásain, kusza, szőke haján, majd a tekintetem megállapodott kék íriszeiben. – Te vagy az új fotós?
- Fotós? – ráncoltam a szemöldökömet értetlenül, mire a fényképezőgépem felé bökött. – Jaaa – kaptam a fejemhez. – Nem. A fiúk barátja vagyok.
- Hm… - döntötte oldalra a fejét, ami kisfiús bájt kölcsönzött vonásainak. – A „fiúk barátja” – macskakörmözött a levegőben. – Titokzatosan hangzik.
- Miért is?
- Mert a fiúk nem szokták elhozni a „barátaikat” a próbára – már megint ez a macskakörmözés, csak tudnám, mit akar ezzel…
- Hát, én mégis itt vagyok – vontam vállat.
- Igen, itt – mosolygott rám. – Egyébként Joshua vagyok.
- Piper – fogtam vele kezet. – És te mivel foglalkozol? – mutattam rá a kezében tartott nagy kábelkötegre.
- Én gondoskodom arról, hogy a srácok angyali hangja eljusson a rajongókhoz – rebegtette a szempilláit.
- Vagyis?
- Hangosítok.
- Ó! Én mindig is csodáltam a hangosítókat. Az a sok kapcsoló, gomb, meg villogó izé… bonyolultnak tűnik.
- Pedig egyáltalán nem az – nevetett rám. – Megmutathatom neked, ha szeretnéd.
- Vízesfiú, várunk hangpróbára! Vízesfiút kérjük a keverőpulthoz! – mondták be a hangosbemondóba.
- Ez nekem szól – húzta el a száját. – Végig itt leszel a próbán?
- Igen.
- Akkor később még beszélünk.
- Oké, lehet, hogy szavadon is foglak.
- Úgy legyen – vigyorgott rám.
Sokáig néztem utána, ahogy átszelte a stadiont. Magamat is megleptem azzal, hogy sikerült flörtölnöm vele, ez egyáltalán nem volt az én stílusom, de őt szimpatikusnak találtam. Emlékeztettem magamat, hogy feltétlenül meg kell kérdeznem tőle, honnan kapta a becenevét, amikor legközelebb beszélünk.
- Ó, hát itt vagy – tűnt fel a semmiből Harry. - Még van tíz perc kezdésig, akarod, hogy addig körbevezesselek?
- Igen, menjünk – bólintottam rá az ajánlatra lelkesen.
Haz bevitt a kulisszák mögé, megmutatott minden rejtett, kis zugot, én pedig minden érdekesnek tűnő helyen megálltam, hogy fényképet készítsek. Végül megérkeztünk az öltözőbe, ahol a többiek már beénekléssel készültek a próbára. Egy percig sem bírtak komolyak maradni, különböző grimaszokkal, táncmozdulatokkal, egymást szekálva adták elő a skálákat, könnyesre nevettem a szemem az alatt a pár perc alatt, amit együtt töltöttünk.
- Srácok, kezdünk! – jött be az öltözőbe egy komoly arcú hölgy fülhallgatóval a fején.
A fiúk lelkesen kivonultak a folyosóra, én viszont lemaradtam egy kicsit, nem éreztem magam odavalónak.
- Piper, gyere! – kiabált vissza nekem Louis.
- Gyere ki a színpadra – húzott magával Zayn.
- Fotózz minket – nyomott egy puszit az arcomra Harry.
- És csak nyugalom – szorította meg a kezem Niall.
- Sok sikert – veregette meg a vállam Liam, majd rám kacsintott.
Mindannyian furcsán viselkedtek, mintha ők tudtak volna valamit, amibe engem elfelejtettek beavatni. Énekelni kezdtek, nekem pedig minden zavarom és értetlenségem köddé vált. Magabiztosan járkáltam közöttük, igyekeztem észrevétlen maradni, hogy hitelesen tudjam megörökíteni a pillanatokat. A srácok teljesen átszellemültek a színpadon, úgy énekeltek, mintha teltháznak szólna a koncert, nem pedig néhány stábtagnak. Az ismertebb, rádióban játszott számaikat kívülről fújtam és velük énekeltem, de volt néhány olyan, ami számomra teljesen ismeretlen volt. Sosem voltam nagy rajongójuk, persze tudtam, hogy kik ők, de egészen addig, amíg meg nem ismertem őket személyesen, úgy gondoltam, hogy csak egy újabb menedzsment kreálta fiúbandáról van szó. De azóta rájöttem, hogy ez tévedés volt, a személyiségük átütött minden egyes dalon, pont ez, az odaadásuk, meg a zene iránti végtelen alázatuk hozta el nekik a sikert.
- Szép volt, fiúk! Tizenöt perc szünet! – küldte le őket a színpadról egy férfi.
A srácok egyből megrohamozták a büféasztalt, én inkább leültem a lelátó egy félreeső pontján és a képeket kezdtem el nézegetni.
- Egy kávét?
Felkaptam a fejem a hangra, és láttam, hogy Josh egy nagy poharat nyújt felém.
- Kérek, köszönöm – vettem el tőle hálásan mosolyogva.
- Különleges barát lehetsz, ha még a színpadra is felengedtek fotózni – huppant le mellém a kényelmetlen, kék, műanyag székre. Kijelentésében nem volt semmi rosszindulat, egyszerű ténymegállapításnak szánta.
- És, ha így van, Vízesfiú?! – kortyoltam bele a kávémba kihívó pillantásokat vetve rá.
- Ó, ne, már te is így hívsz?! – fintorgott.
- Abbahagyom, ha elárulod, honnan jött ez a becenév – vigyorogtam rá.
- A teljes nevem Joshua F. Waters.
- Á, vizes, mint Waters – értettem meg. – És mit takar az F? – kíváncsiskodtam.
- Fletcher – nézett rám somolyogva, én is csak nehezen tudtam megállni nevetés nélkül. – Tudom, úgy hangzik, mint egy rossz vízvezeték szerelő cég neve – vonta meg a vállát. – Rémálom a vízelvezetés? Semmi baj! Önnek is segít majd a J. F. Waters cég! Hívja Fletchert, ha a vízcső eltört! – adta elő egy teleshopos eladó hangján, belőlem pedig kirobbant a nevetés.
- Tudod, ha nem jön be a hangosítás, akkor komoly jövő áll előtted a reklám szakmában.
- Megfogadom a tanácsodat – villantotta fel gödröcskés mosolyát. – És te? Mivel foglalkozol a fotózáson kívül?
- A fotózás csak a hobbim, gyerekkorom óta a szenvedélyem. Igazából táncos vagyok.
- Hip-hop? Társas tánc? – csillant fel a szeme.
- Balett.
- Ó – tátotta el a száját, pont ezt a reakciót vártam. – Egyszer megnéznélek. Hol szoktál fellépni? – ezzel akaratán kívül érzékeny pontra tapintott.
- Eddig a királyi balett tagja voltam… - haraptam bele az alsóajkamba zavaromban.
- Eddig?
- Igen, ott kellett hagynom – most, hogy ezt ki mertem mondani egy ismeretlen srác előtt, furcsamód megkönnyebbültem.
- És nem hiányzik?
- De, nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá – sóhajtottam.
- Emberek! Mindenki a helyére, kezdünk! – beszélt újra az a férfi, aki az előbb leküldte a fiúkat a színpadról.
Josh felállt és odanyújtotta nekem a kezét, hogy felsegítsen. Mosolyogva fogadtam el, majd együtt sétáltunk le a többi stábtaghoz. Most nem akartam felmenni a színpadra, egészen új szögből szerettem volna fényképezni, de mielőtt elkezdhettem volna, odalépett mellém az a férfi, aki utasításokat osztott a srácoknak.
- Szia! Te vagy Piper, ha nem tévedek.
- Igen – bólintottam.
- Én pedig Paul, a fiúk menedzsere.
- Ó, üdvözlöm.
- Láttam, hogy fotóztál miközben énekeltek. Megnézhetném a képeket?
- Persze – akasztottam le a nyakamból a fényképezőt és nyújtottam át neki.
Hosszan tanulmányozta a fotókat, de sokáig egy szót sem szólt.
- Remekül sikerültek, van érzéked hozzá – adta vissza a gépet.
- Köszönöm.
- Tanultad valahol?
- Nem – ráztam meg a fejem. – Csak gyerekkorom óta érdekelt. A zsebpénzemből spóroltam össze a pénzt az első profi fényképezőgépemre.
- Nagyon megérte – mosolyodott el. – Örülök, hogy megismertelek.
- Én is – biccentettem utána, ahogy elsétált.
Különös volt ez az egész beszélgetés, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Egy óra múlva vége lett a próbának, az emberek szedelőzködni kezdtek körülöttem, a fiúk pedig hátra mentek még egy utolsó egyeztetésre Paullal az öltözőbe. Én is elpakoltam a gépemet, már éppen a táskámon húztam el a cipzárt, amikor Joshua odarohant hozzám.
- Piper – lihegte a futástól.
- Igen?
- Tudom, hogy még csak néhány órája ismerjük egymást… és, hogy öhm… - kereste a szavakat. – Én egy sorozatgyilkos is lehetnék, ami amúgy nem vagyok! – szögezte le gyorsan. – Szóval a lényeg: elkérhetném a számodat?
- Biztos, hogy nem vagy sorozatgyilkos? – méregettem összehúzott szemekkel.
- Biztos – vigyorodott el.
- Akkor természetesen – pötyögtem be a számomat a telefonjába.
- Remélem, még találkozunk – fúrta a tekintetét az enyémbe.
- Én is!