50. felvonás

Sziasztok!
Engedjétek meg, hogy ma egy kicsit érzelgősen köszöntselek itt titeket. A történet az ÖTVENEDIK fejezetéhez ért, és e különleges jubilleumi alkalomból úgy gondoltam, ráférne a blogra egy kis átalakítás, így felkértem Briana T.-t a Dare to dream csapatából, hogy készítsen nekem egy fejlécet-, ami meg kell mondanom, felülmúlta minden elképzelésemet - és nekiálltam az új design létrehozásának. Hosszú órákat töltöttem a gép előtt - főként a bloggerrel harcolva grrrr -, aminek a gyümölcsét most ti is szemügyre vehetitek. Hogy tetszik? :) 

Valamint még el szeretném mondani, amit már oly sokszor hallottatok tőlem: a kezdet kezdetén nem hittem, hogy eddig eljuthatok, de a ti jelenlétetek, támogatásotok arra sarkalt, hogy folytassam, amit elkezdtem. Hálás vagyok a több, mint 36200 kattintásért, a 37 feliratkozóért, a bátorító kommentekért, egyszóval mindenért! Amikor megkérdezték tőlem, hogy hány részesre tervezem a történetet, mindig azt válaszoltam, hogy majd az idő eldönti, de minimum 50 fejezetet szeretnék. Most, hogy eljutottunk idáig, úgy érzem, hogy van még mit kiírnom magamból, szeretném, ha a fejemben megformálódott gondolatok, sorsok, érzések a felszínre törnének és meg tudnám osztani őket veletek. Elborult elmém tartogat még néhány fordulatot számotokra és remélem, hogy kitartotok mellettem, hogy meglássátok őket! ;)
Köszönöm, hogy vagytok!

Így a nevem napján jó olvasgatást kívánok nektek!

Puszi, W. ♥

 

2013. 02. 04. - hétfő

 

WENDY

- Will, igyekezz már! – kiabáltam be a fürdőszobába. – El fogunk késni.

- Ewwgy piaanat – motyogta artikulálatlanul, gyanítottam, hogy éppen fogat mos.

Mosolyogva megforgattam a szemem és megráztam a fejem, majd undorodva néztem körbe a nappaliban. Minden szabad felületen szennyes ruhák, koszos tányérok és üdítős flakonok hevertek. Végre kivágódott az ajtó és Will rohant ki a fürdőből.

- Ugye tudsz róla, hogy a modern kor vívmányai között olyan fantasztikus találmányok szerepelnek, mint a szemetes, a mosogatószer, vagy éppen a mosógép? - listáztam az ujjaimon a dolgokat óvatosan lépkedve a földön heverő holmik között.

- Ha-ha, nagyon vicces - küldött felém egy mérges fintort. – Indulhatunk? – tárta ki az ajtót türelmetlenül.

- De most komolyan. Mit csinálsz, ha elfogyik az összes tiszta ruhád, vagy nem lesz több tányérod? – folytattam kíméletlenül, ahogy kisétáltam a lakásból a folyosóra. – Újat veszel? – vontam fel a szemöldökömet.

- Hajnalok hajnalán állítottál be hozzám előzetes bejelentés nélkül – zárta be az ajtót hevesen. – Nem volt időm elpakolni, oké?! – fordult felém dühösen széttárt karokkal.

- Elég baj, hogy alapjáraton így néz ki a lakásod – piszkálódtam.

- Á, Wendy! – csattant fel. – Ugye tudod, hogy néha nagyon gonosz tudsz lenni?! – indultunk el lefelé a lépcsőházban.

- Ó, köszönöm – kaptam a kezem színpadiasan a mellkasomra. – Ennél nagyobb bókot nem is kaphattam volna – törölgettem le nem létező könnyeimet. – Na, gyere, veszünk neked egy kávét – karoltam bele nevetve.

- Őrült vagy – vigyorgott rám a fejét ingatva. – De a kávét nem utasítom vissza – kacsintott rám.

Beszálltunk az autóba és kifordultam a társasház melletti kicsiny mellékutcából. Már majdnem megtettük az út felét, amikor megfogott minket egy piros lámpa, Will összevont szemöldökkel bámult rám.

- Mi van? – kérdeztem rá somolyogva és lehalkítottam a rádiót.

- Miért is kellett ilyen korán felkelnem? Miért megyünk be ilyen hamar? – ásított hatalmasat.

- Ó, ja – kaptam a fejemhez és a felvillanó zöld jelnél rátapostam a gázra. – Tommy iskolája jótékonysági gyűjtést szervez és megkért, hogy kérdezzem meg, a színház tudna- e kölcsönadni néhány kelléket a színjátszó csoportnak – magyaráztam. – Szerettem volna még a próba előtt beszélgetni erről Howarddal.

- Ó, értem – dőlt hátra az ülésben és bámult ki az ablakon. Hosszú percekig egyikőnk sem szólt, aztán ő törte meg a csendet. – És egyébként mi a helyzet?

- Mármint mivel kapcsolatban? – vetettem rá egy gyors, kíváncsi pillantást.

- Otthon… - ejtette a szót lassan, minta félne a következményektől.

- Mondanom sem kell, hogy Piper teljesen maga alatt van, Tommy pedig a „szökését” tervezi – macskakörmöztem egy kézzel.

- És Jane? – kérdezte halkan.

- Ő remekül van – köptem gúnyosan.

- Wen, talán nem kéne ilyen keménynek lenned hozzá… - kezdte, de beléfojtottam a szót.

- Azt mondod?! – fordultam felé feldúltan, miután leállítottam a motort egy kávézó parkolójában. – Azt mondod, hogy ne legyek kemény a nagynénémmel, aki elüldözte a saját lányát az ÉN házamból?! – böktem a mellkasomra ingerülten megnyomva az „én” szócskát. – Ezek után még tényleg őt véded?!

- Nem – rázta a fejét nyugodtan. – Csak azt mondom, hogy talán megvolt rá az oka, hogy ezt tegye, talán tényleg segíteni akart.

- Cöh…nevetséges – téptem ki remegő kézzel a biztonsági övet a helyéről, aztán kipattantam a kocsiból, bevágtam az ajtaját, majd a bejárat felé trappoltam.

- Wendy, várj! – rohant utánam Will, majd megragadva a karomat maga felé fordított. – Ez a helyzet éppen olyan nehéz neki, mint nektek… ha csak nem nehezebb… - tette hozzá. Kényelmetlenül feszengtem kutakodó pillantásában. – Gondolj csak bele, ami Piperrel történt, kísértetiesen hasonlít arra, amit ő élt át fiatalkorában, nem akarja, hogy a lánya hasonló helyzetbe kerüljön, mint ő – éreztem, hogy a sírás fojtogatja a torkomat. Hogy lehettem ilyen vak és kíméletlen vele?! - Szerintem ő is megérdemli, hogy valaki meghallgassa a történteket az ő szemszögéből.

- Tudom – motyogtam halkan a mellkasába fúrva a fejem. Hagytam, hogy a forró könnyek eláztassák a kabátját és önző módon élveztem, ahogy a karjai szorosan körém fonódtak. Az ismerős szappan és after shave illat, mint mindig, most is megnyugtatóan hatott rám. A kegyetlen önostorozás első hulláma szilárd elhatározásba csapott át, ki kellett békítenem egymással a családom megmaradt tagjait.

Will hasa hangosan megkordult, megtörve az idilli csendet.

- Ó, hoppá – tapasztotta rá a kezét. – Bocsánat – jött zavarba.

- Semmi baj – töröltem le a könnyeimet nevetve. – Menjünk, együnk valamit – húztam be a helyiségbe. Odabent megcsapott a kávé, palacsinta és szalonnás rántotta illatának bódító keveréke. Célirányosan a pulthoz sétáltam. – Jó reggelt! – mosolyogtam a pincérre. – Két bacon-ös rántottát és…

- …és egy tejeskávét meg egy mogyorós lattét kérnénk tejszínhabbal, két cukorral – vette át a szót Will.

- Máris hozom – írta fel a rendelést a pincér, majd a cetlit beadva a konyhába, egy másik vendéghez sétált.

- Te is emlékszel rá – mosolyogtam Willre.

- Hm? – nézett fel az előtte heverő kocsi mosást reklámozó szórólapból. – Ja, a kávéra? Hogy is felejthetném el a rengeteg hisztit, amit levágtál, amikor nem kaptad meg – dőlt hátra a székében sunyi vigyorral az arcán.

- Hé! – bokszoltam a vállába. – Nem is hisztiztem!

- Na, persze – forgatta meg a szemét. – Akkor te minek neveznéd a dacosan összepréselt ajkakat? – fogta a számat az ujjai közé, fintorogva csaptam rá a kezére. – És a morcos pillantásokat? – gügyögött nekem.

- Hát, öhm… - vontam meg a vállam vigyorogva, most igazán megfogott engem.

- Nálam a pont – dobott be a szájába egy marék sós perecet kacsintva.

- Nálad – adtam fel elfojtva egy mosolyt.

- Egyébként meg hogy-hogy én IS emlékszem? – húzta maga elé az egész tál perecet. – Mert még ki? – nyammogott.

- Brad.

- Ó, na, igen, a drága, jó, szerelmes kis Bradley – rebegtette a szempilláit. – Őszintén, ez még meglep téged?! – cukkolt.

- Ó, fogd be! – nevettem rá.

Will mindig is ilyen volt, bármilyen rossz passzban is voltam, ő a másodperc törtrésze alatt fel tudott vidítani.

 

BRADLEY

 

Épp az utolsó körömet róttam a parkban a próba előtt, amikor kikötődött a cipőfőzőm és kénytelen voltam megállni. Lihegve a szúró oldalamra tapasztottam a kezem és nyögve egy padra hanyatlottam. Kitéptem a fülemből a fülhallgatót, bekötöttem a cipőmet, majd az államat a tenyeremen nyugtatva a fákat kémleltem. Forró leheletem apró, fehér párafelhőket hagyott a levegőben. Ilyen korán senki sem járt erre, teljesen egyedül voltam. Annak idején, amikor elmentem innen, nem hagytam hátra barátokat, senki sem várta a visszatérésemet a szüleimen kívül, talán még a saját kishúgom sem. Az egyedüllét teljesen kikészített, már nem bírtam elviselni magányt, ezért futni kezdtem, egyre többet és többet, remélve, hogy a mozgás eltereli a gondolataimat, de csalódnom kellett. A parkban mindig nyüzsögtek a boldog, nevetgélő emberek, a baráti társaságok, a szerelmes párok, úgy tűnt mindenkinek van valakije, csak én nem tartoztam sehová.

Az ég felé fordítottam a tekintetem, egy mélyről jövő, gondterhelt sóhaj hagyta el a torkomat, aztán feltápászkodtam és végigsprinteltem az utolsó 600 méteres kört az ős öreg tölgyfák árnyékában.

Felcaplattam a lépcsőn a harmadik emeleti lakásomhoz, amint beléptem az ajtón, bekapcsoltam a hifit és a teret betöltötte a Fall Out Boy zenéje. A szöveget együtt énekeltem Patrick-kel zuhanyozás közben. Gyorsan végeztem és a konyhában összeütött száraz szendvics és keserű kávé kíséretében az ablakhoz sétáltam, ami egy koszos sikátorra nézett. Utáltam itt lakni, de nem volt túl sok választásom, vagy ez a lakás és a vele járó szabadság, vagy pedig egy szoba anyáék házában. El sem tudtam volna képzelni rosszabbat annál, hogy olyan emberekkel lakjak, akik örökké ajnároznak, holott úgy éreztem, erre egyáltalán nem szolgáltam rá.

Magamra kaptam egy sötét farmert, egy pólót meg egy vastag pulcsit, aztán bedobáltam egy sporttáskába néhány lezserebb ruhadarabot a táncpróbához. Kitolattam a társasház közös garázsából és már száguldottam is a színház felé.

Gyorsan átöltöztem az öltözőmben, aztán beültem a tükrökkel szegélyezett próbaterem egyik sarkába és nyújtani kezdtem. Még több mint fél óra volt kezdésig, ezért alig néhányan lézengtek itt a társulatból. Senki sem jött oda hozzám, a tőlem legtávolabb eső helyeken táboroztak le a barátaikkal, aztán végre meghallottam a hangját:

- Az egyik sarokban felállíthatnánk egy süteményes standot, a másikban pedig lehetne… - magyarázott lelkesen hadonászva maga előtt.

- Hé – nevetett rá Will. – Ne éld bele magad ennyire, nem is biztos, hogy az iskola rábólint!

- Már, hogy ne bólintanának rá?! – tette narancssárga kulacsát magától értetődő hangsúllyal a földre. – Ez egy fantasztikus lehetőség – csillogott a szeme.

Vállára omló, dús, barna hajkoronáját fürge ujjakkal egy csinos kis fonatba szelídítette, majd elégedetten a tükörképére vigyorgott. A tükörben összeakadt a tekintetünk, egy kedves mosollyal az arcán megpördült a tengelye körül és céltudatosan elindult felém. A teremben egy pillanatra megállt az élet, mindenki őt figyelte. Ő a nagy társasághoz tartozott, mindenki szerette, nem kellett volna önszántából egy „magányos farkassal” foglalkoznia.

- Szia! – huppant le mellém.

- Szia, Katniss! – kacsintottam rá.

- Katniss? – vonta fel a szemöldökét.

- Tudoood – forgattam meg a szemem. – Az az erős csaj, aki íjjal rohangál az erdőben, nyárson sült húst meg bogyókat eszik és fecsegőposzátás kitűzője van.

- Jaaa – csapott a homlokára. – Hm, Éhezők Viadala… - nyugtázta elgondolkozva. – De én miben is hasonlítok egy lányra, aki embereket öl? – pislogott rám nyújtás közben.

- Úgy látom, nem sikerült megragadnod a történet lényegét – vigyorogtam rá.

- Meglehet – vont vállat nevetve.

- Talpra emberek! – robbant be a terembe Alex.

- Ó, Al, te mindig olyan tapintatosan és kedvesen tudod felnyitni reggeli álomtól csipás szemeinket – mondta Wen szarkasztikusan, nevetéshullám söpört végig a társaságon.

- Igyekszem, hercegnő – mutatta meg Alexander a százkarátos mosolyát, aztán egyből a lényegre tért: - Kezdjünk a múltkori koreográfiákkal, mindenki a helyére! – utasított minket, aztán bekapcsolta a zenét, majd hangosan visszaszámolt: - Öt…hat…hét…és…!

Huszonnégy ember mozgott tökéletes összhangban, negyvennyolc kar lendült teljesen egyszerre a levegőbe és én ismét úgy éreztem, hogy élek. Imádtam táncolni, az pedig külön öröm volt, hogy most Wendyvel az oldalamon tehettem mindezt. Csinos lábainak formáit tökéletesen kiemelte a sötétkék cicanadrág, formás felsőtestét egy bő felső alá rejtette, a copfjából kiszabadult néhány tincs remekül keretezte az ugrálástól kissé kipirult arcát. Miközben a kezét fogtam és vicces grimaszokkal nevettettem meg tánc közben, végig az járt a fejemben, hogy még sosem láttam őt ennyire felszabadultnak, ilyen fantasztikusan gyönyörűnek.

A dal végén átöleltem a derekát és hátradöntöttem. A mellkasa vadul mozgott fel-alá, ahogy igyekezett visszaállítani a normális légzését és egy hosszú pillanatig elmerültünk egymás tekintetében. Barna íriszeiben ezernyi érzelmet láttam megcsillanni: zavarodottságot, vonzalmat, kíváncsiságot… Átfutott az agyamon, hogy ha most megpróbálnám megcsókolni, akkor talán hagyná a dolgot, de türtőztettem magam. Óvatosan visszaengedtem a lábaira, de még mindig szorosan tartottam.

- A haja – motyogtam rekedten. – A haját hordja így.

Először értetlenül meredt rám, de aztán egy zavart, már-már megkönnyebbült kacaj hagyta el a torkát. Nevetés közben az arcát a vállamba fúrta. Hajának édes, gyümölcsös illata az orromba kúszott és képtelen voltam elfojtani egy vigyort. Vágytam Rá, vágytam Rá mindennél jobban. Szükségem volt gyengéd érintésére, a nevetésére, a közelségére és akkor tudatosult bennem, hogy képes lennék bármit megtenni azért, hogy megszerezzem…

49. felvonás

Sziasztok!

Tudom, már megint eltűntem, és iszonyatosan sajnálom, de az utóbbi időben meggyűlt a bajom az egészségüggyel, a nyári munkával, és úgy egyáltalán az élettel, így a könyvek társaságába menekültem, hogy egy kicsit elszakadjak a problémáimtól, de most újra itt vagyok.

Az új rész nem túl hosszú, nem túl jó, de szívből jön!

Jó olvasgatást!

Puszi, W. ♥

PIPER

 

A srácok vendégszobájának ágyán feküdtem és a plafont bámultam. Egyáltalán nem éreztem magam otthonosan itt, a fal fehér volt, a szekrények üresek, iszonyatosan elhagyatottnak tűnt minden. A fájdalmas magány és a gyötrő bűntudat érzése kezdett eluralkodni rajtam, egyre csak azok a szavak visszhangoztak az agyamban, amiket Harry fejéhez vágtam. Szörnyen megbántam, hogy úgy elgyengültem és hagytam, hogy az érzéseim forró lávaként zúduljanak rá. A belsőmet mardosó gondolatokból halk kopogtatás szakított ki.

- Igen? – szóltam a sírástól rekedten.

- Bejöhetek? – dugta be a fejét az ajtón Wendy.

- Gyere nyugodtan – töröltem le az arcomról a könnyeket.

- Harry elmondta, mi történt – telepedett le az ágyra mellém. – Ha hazaértem, lesz egy-két szavam Jane nénihez! – szorította dühösen ökölbe a kezét.

- Nincs rá szükség, Wen – préseltem ki magamból egy szomorkás mosolyt. – De hálás vagyok, hogy megtennéd értem.

- Ugyan már! – legyintett. – Ne viccelj! Az unokatestvérem vagy, a húsom és vérem – próbált vicces grimaszokkal jobb kedvre deríteni és órák óta először úgy éreztem, hogy a mellkasomban lévő kellemetlen szorítás enyhült egy kicsit, de képtelen voltam nevetni, még túl fájóak voltak a sebek, képmutatásnak éreztem volna, ha hirtelen boldogabb leszek. – Lehet egy kérdésem? – váltott hirtelen hangnemet és idegességében az alsóajkát harapdálta. Bólintottam és kíváncsian néztem rá. – Történt még más is, igaz? – kérdezte lassan megformálva a szavakat. – Úgy értem, közted és Harry között – pontosított.

- Ezt miből gondolod? – igyekeztem meglepettnek tűnni, de a hangom megremegett. Tulajdonképpen nem is értettem, hogy miért akarom megjátszani magam előtte, hiszen ő jobban ismert bárki másnál, tudtam, hogy bármi történjék is ő mellettem áll, de mégis féltem a reakciójától, nem akartam, hogy másképp nézzen rám, a miatt, amit tettem. Kísértetiesen hasonlítottak ezek a gondolatok azokhoz, amik akkor futottak át az agyamon, amikor a Ralphie-val történtekről meséltem neki. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon.

- Szeretnél róla beszélni? – simított végig a karomon gyengéden.

Csend ereszkedett a szobára, ahogy a belső démonaimmal viaskodtam. Végül kipislogtam a szememből a könnyeket és az ölembe ejtett kezemet fixírozva belekezdtem:

- Nagyon dühös és kiábrándult voltam… - teljesen úgy hangzott, mintha magyarázkodnék, de nekem nem ez volt a célom, csak önző módon meg akartam szabadulni a kellemetlenül a vállamra nehezedő terhektől. – Ronda dolgokat vágtam Harry fejéhez…

- Miféle dolgokat? – ösztönzött Wendy folytatásra.

- Őt hibáztattam mindenért – sóhajtottam nagyot a fejemet rázva, még mindig nem mertem a szemébe nézni. – Azért, hogy anya megtudta az abortuszt és azért, hogy otthagytam a balettet… - a mondat vége kínosan lógott a levegőben kettőnk között, kénytelen voltam az arcára pillantani.

- Ott hagytad?! – kerekedtek el a szemei, aprót biccentettem. – De mégis mikor és miért?

- A nagy előadás után felajánlották, hogy a társulatban maradhatok, de én nemet mondtam.

- Ezt nem értem – ráncolta a szemöldökét. – A tánc az életed!

- Igen – bólintottam megtörten. – Az volt…

- Mi változott? – fogta jobb kezemet az övéi közé.

- Szerintük a viselkedésem nem volt méltó az Intézethez, ezért arra kértek, hogy szakítsak meg minden kapcsolatot a srácokkal – motyogtam magam elé érzelemmentesen, furcsamód az emlékek felidézése nem volt rám semmilyen hatással, talán azért, mert az óta már annyi minden más foglalkoztatott, ez csak egy probléma volt a sok közül.

- És te erre képtelen voltál – összegezte megértően. – Tényleg szereted Hazzát, igaz? – fúrta barna íriszeit kutakodóan az enyéimbe.

- Igen – vallottam be.

- Akkor helyesen döntöttél! – bátorított, de nem értettem vele egyet. – Azon a helyen kizsigereltek, de tudtam, hogy egyszer rájössz, nem tesz jót neked, ha a saját képükre formálnak… legalábbis reméltem – vont vállat.

- Hé! – állítottam le. - Én különleges vagyok, engem nem lehet irányítani! – mondtam sértetten.

- Őrült vagy! – nevetett fel hangosan és a karjaiba zárt.

- Köszönöm, hogy itt vagy, nem is tudom, mi lenne velem nélküled – suttogtam a fülébe.

Újabb kopogtatás törte meg a családi idillt és az ajtó túloldaláról Zayn félszeg hangja hallatszott:

- Wen?

- Igen, szívem? – húzódott kicsit távolabb tőlem Wendy.

- Lassan indulnunk kellene, ha vissza akarunk érni este nyolc előtt – nyitott be.

- Rendben, azonnal megyek! – mosolygott rá hálásan Wen, aztán felém fordult. – Hozok át neked némi ruhát – lassan bólintottam, az elfojtott könnyek égették a torkomat. – De az lenne a legjobb, ha majd te jönnél át összeszedni minden szükséges holmidat – szorította meg a karom gyengéden.

- Nem akarok anyával találkozni… - sütöttem le a szemem.

- Megértelek – sóhajtott nagyot, aztán egy ideig néma csendben meredt rám, éreztem magamon a tekintetét, majd folytatta. – Úgy intézzük, hogy ne legyen otthon, amikor átmész – nyugtatott, majd felállt az ágyról és kifelé indult.

- Várjatok! – kértem őket és bizonytalanul a lábaimra álltam. – Szeretnék mindenkivel beszélni mielőtt elmentek – sétáltam céltudatosan a nappali felé, ahonnan a többi fiú hangját hallottam. Amint beléptem a szobába, elnémultak és arcukról le lehetett olvasni, hogy a több órányi sírás nem volt túl kegyes a vonásaimhoz. Szorosan fontam magam köré a karjaimat, úgy éreztem, ez kell ahhoz, hogy egyben maradjak. – Srácok – kezdtem bele a mondandómba idegesen. – Köszönöm, hogy befogadtatok, nagyon hálás vagyok érte!

- Ne butáskodj! – legyintett Niall.

- Ez természetes – mosolygott rám Liam.

- Szeretném, ha tudnátok, hogy ez csak ideiglenes megoldás – szögeztem le. – Csak addig maradok itt, amíg sikerül munkát találnom és a saját lábamra állnom.

- Addig maradsz, ameddig csak szükséges, mi szívesen látunk! – biztosított jóindulatukról Louis.

- Nem szeretnék a terhetekre lenni…

- Ugyan, kérlek – forgatta meg a szemét Zayn és átkarolta a vállamat. – A barátainknak mindig szívesen segítünk!

- Sosem tudnám ezt elégszer megköszönni – törtek utat addig sikeresen elfojtott könnyeim.

- Hááát… - csillant fel az ír fiú szeme. – Tudsz főzni?

- NIALL! – torkolták le mindannyian egyszerre.

- Most mi van?! – nézett körbe értetlenül széttárva a kezeit. – Ez igenis egy fontos kérdés! – fonta össze a karjait a mellkasa előtt duzzogva, kisfiús gesztusa nevetésre késztetett.

- Na, ez a beszéd, szívem! – nyomott puszit az arcomra Wendy vidáman. – Mosolyogj!

Hamarosan kettesben maradtunk a nappaliban Harry-vel: Wendy és Zayn elindult a kocsihoz, Niall és Louis korgó gyomorral a konyhába vonult, Liam pedig egy fontos telefonhívásra hivatkozva hagyott ott minket.

- Beszélhetnék veled? – nyögtem ki hosszas hallgatás után.

- Igen – mutatott a kanapéra maga mellett hellyel kínálva.

- Sajnálom, hogy délután olyan rondán viselkedtem veled – kértem bocsánatot, de nem reagált, csak üveges szemmel meredt maga elé. – Dühös voltam, csalódott és végtelenül kimerült, nem érdemelted meg, hogy téged hibáztassalak mindezért – még mindig nem válaszolt. – Sok olyan dolgot vágtam a fejedhez, amit nem érdemeltél meg és tudnod kell, hogy…

- Piper – vágott a szavamba. – Nem kell bocsánatot kérned – szögezte le.

- Nem? – kérdeztem zavartan.

- A monológod ráébresztett valamire – lassan beszélt, nehezen találta a szavakat. – Túl sokat bántottalak és kétértelmű jeleket küldtem feléd, pedig… - elfúlt a hangja. – Pedig a kezdettől fogva csak barátként gondolok rád – nyomta meg a csak szócskát erőteljesen. – Egy nagyon jó barátként – tette még hozzá.

- Ó – nyögtem ki. – Rendben – bólintottam, a maradék büszkeségem nem hagyta, hogy kimutassam, mennyire fájt ezt hallani. – Akkor minden oké köztünk? – érdeklődtem a tőlem telhető legvidámabb hangnemben.

- Igen – biccentett komoran.

- Szuper – pattantam fel. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de én éhen halok – próbáltam könnyednek tűnni, majd halvány műmosollyal az arcomon a konyhába menekültem. Menekültem tőle és az érzéseim elől. Teljesen összezavart: az egyik percben bókol és randira hív, a másikban ridegen elutasít.

 

TOMMY

 

Rájöttem, hogy ha az embernek barátnője van, akkor minden egyes vele töltött percet meg kell becsülnie. Ma Katie-vel egy teljes napig voltunk kettesben és ez olyan sok pozitív energiával töltött fel, hogy képtelen voltam abbahagyni a vigyorgást. Bár egy iskolába jártunk, nagyon keveset találkoztunk, csak néhány közös óránk volt, a délutánt is külön töltöttük, mert ő énekelni és táncolni járt, én pedig fociedzésre. Ez a szombati nap igazi áldás volt egy végtelenül hosszúra nyúló iskolai hét után. Nem történt az égvilágon semmi különös, csak sétáltunk a városban, beszélgettünk, nevettünk és persze egy percre sem engedtük el egymás kezét. Fél órával ezelőtt kísértem őt haza, a bejárati ajtó előtt álltunk, amikor mosolyogva felém fordult:

- Nagyon jól éreztem magam.

- Én is – simítottam végig a karján.

- Valamikor megismételhetnénk – tévedt a pillantása a számra, de rögtön elkapta a tekintetét és zavarában beharapta az alsóajkát.

- Mindenképpen – karoltam át a derekát és vontam őt ösztönösen szorosabban magamhoz. Arcára halvány pír kúszott, ahogy közelebb hajoltam hozzá és rájött, mire készülök. Apró vigyorral az arcomon nyugtáztam zavarát, majd egy hosszú barna tincsét a sapkája alá simítottam. Tekintetemet kérdőn az övébe fúrtam és vártam egy jelre, hogy megcsókolhassam. Megnedvesítette kiszáradt ajkait, majd édes csókot lehelt a számra. Nem volt hosszú, nem volt mozgalmas, de bennem már ettől a piciny érintéstől is felpezsdült a vér és a szívem kétszeres tempóval kezdett verni.

Most is, ahogy beléptem a házba ez a csók járt a fejemben, könnyed mozdulatokkal tekertem le a sálam és vettem le a kabátomat, majd lerúgva a cipőmet az emeletre siettem. Gyorsan lezuhanyoztam, hogy a forró víztől újra életre keljenek hidegben elgémberedett tagjaim, aztán nedves hajamat törölgetve félmeztelenül a folyosóra sétáltam.

- Piper! – kopogtattam nővérem ajtaján, de nem érkezett válasz. Lassan benyitottam, az ágya érintetlen volt, valószínűleg nem járt itthon tegnap óta. Bekukkantottam Wendy szobájába, de ott is hasonlóan mozdulatlan volt minden.

Magamra kaptam egy pólót, majd korgó gyomorral a konyhába battyogtam. Szokatlanul csendes volt a ház szombat délutánhoz képest, úgy tűnt, senki sincs itthon rajtam kívül. Készítettem egy szendvicset, aztán letelepedtem a nappaliban a tévé elé és unottan kapcsolgatni kezdtem. Néhány perc múlva kattant a bejárati ajtó zárja.

- Helló! – ordibáltam át a házon.

- Ne kiabálj! – sétált be anya gondterhelt arccal a halántékát masszírozva, majd szó nélkül a hűtőhöz ment és elővett egy üveg vörösbort. Teletöltött egy nagy poharat, aztán mély sóhaj kíséretében belekortyolt.

- Anya? – szólítottam meg halkan. – Valami baj van? – sétáltam hozzá közelebb aggodalmasan, de nem nézett rám, egyáltalán nem reagált, csak szomorúan bámult maga elé. – Anya? – próbálkoztam újból.

- Épp most vittem ki a nagyszüleidet a reptérre – motyogta.

- A nagyiék itt voltak?! – kerekedtek el a szemeim és a gondolataim egyből meglódultak, lehetséges magyarázatot kerestem.

- Igen – bólintott. Vártam, hogy folytassa, de amikor hosszas hallgatás után sem tette, kíváncsiságom úrrá lett rajtam és rákérdeztem:

- Miért voltak itt?

Újra nyílt a bejárati ajtó és anya ijedten rezzent össze, megrendülve bámult a folyosó irányába, ahol kisvártatva Wendy és Zayn tűnt fel. Wen egyetlen, szúrós pillantást vetett anyura, aztán az emeletre rohant.

- Jó napot – intett felénk félszegen Zayn. – Szia, Tommy! – nyújtotta felém a kezét.

- Szia – ráztam meg értetlenül a homlokomat ráncolva.

- Zayn, segítenél? – kiabált le az emeletről Wendy.

- Bocsánat - szabadkozott Zayn, majd a barátnője után sietett.

Anya a tenyerébe temette az arcát.

- Mi folyik itt? – tértem a lényegre, utáltam, hogyha kihagytak a dolgokból. Konokul hallgatott. – Mi a fene történik itt?! – kérdeztem kicsit élesebben.

- Piper elköltözött – suttogta alig hallhatóan.

- Elköltözött…- ismételtem döbbenten. – De hát miért?! – szörnyülködtem. Már megint csendbe burkolózott. – Válaszolj! – ordítottam magamból kikelve.

- Azért, mert a drága Jane néni – mondta Wendy szarkasztikusan, ahogy Zaynnel két bőröndöt hoztak le a lépcsőn. – Ausztráliába akarta száműzni.

- Ez nem igaz – szöktek anya szemébe könnyek.

- Ó, tényleg? – húzta fel a szemöldökét pimaszul. – Szóval csak véletlenül hívtad ide mamáékat? Hm?

- Én csak… - kezdett magyarázkodni.

- Te csak mi?! – vágott közbe durván Wendy. – Csak jót akartál? – köpte gúnyosan.

- Igen – tátogta hang nélkül a választ anya.

- És szerinted a megfelelő embereket hívtad? – anya kerülte a tekintetét. – Tudod jól, hogy milyen mama: mindig mindenbe beleszól, mert azt szeretné, ha állandóan neki lenne igaza! Mióta Michael elment – csuklott el a hangja. Sosem mondta ki azt a szót, hogy meghalt, talán még évek után is könnyebb volt neki így elviselni a veszteséget. – Azóta nem talált másik áldozatot magának, de te most tálcán kínáltad fel neki Pipert, mintha nem lenne így is elég gondja…

- Elég! – állította le őt anyu dühtől remegve. – Értsd meg, csak segíteni akartam! – próbálkozott meggyőzni újból.

- Azzal segítettél volna a legtöbbet, ha a lányod mellett állsz és támogatod! – vetette a szemére. – Nem pedig azzal, hogy ráuszítod a nagyszüleit! Vagy azt akartad, hogy neki is tönkretegyék az életét, mint Mike-nak?! – az arcán már patakokban folytak le a könnyek.

- Szívem… - érintette meg a vállát gyengéden Zayn.

- Menjünk innen! – törölte meg nedves arcát hevesen, majd lesütött szemmel kirohant az előszobába.

Lefagyva álltam ott, csak tompán érzékeltem a külvilágot. Hosszú időbe telt felfogni, hogy a nővéremmel már nem lakunk egy fedél alatt. Már nem sétálhattam át hozzá a szemben lévő szobába, hogy tanácsot kérjek tőle, nem civódhattam vele, nem bosszanthattam őt. Úgy éreztem, kitéptek egy darabot a szívemből. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fog fájni, amikor itt hagy minket, de úgy tűnt, sokkal jobban szerettem őt, mint azt valaha is bevallottam magamnak.

- Tommy? – tette anya a tenyerét a kezemre.

- Hagyj békén! – húzódtam el tőle viszolyogva, iszonyatosan haragudtam rá, nem tudtam neki túl könnyen megbocsátani, hogy elüldözte a nővéremet. Felrohantam a lépcsőn és becsaptam a szobám ajtaját, nekidőltem a fehérre festett fának, és ahogy egy nehéz sóhaj szakadt fel a torkomból azon gondolkoztam, hogyan tudnék elmenekülni a saját édesanyám közelsége elől...