2014. június 23., hétfő

46. felvonás


Sziasztok! 
Ma belevetettem magam a nyári diákmunkakeresés szövevényes labirintusába, de úgy érzem, reménytelen harcot vívok...na mindegy is! 
Eljött a TLA-WEEK első napja!!
Hosszú idő után meghoztam az első új fejezetet, ami igazából egy rövidke átkötő rész, mielőtt némi eseménnyel beindítanám a történetet. 
Most csak ennyit tőlem, jó olvasgatást Nektek! ;)
Holnap újra jelentkezem!!
Puszi, W ♥


WENDY


 


A hideg levegő a csontomig hatolt, vacogni kezdtem, a sötétben semmit sem láttam, kezdett elhatalmasodni rajtam a pánik. Léptek zaját hallottam jobbról, egy alak közeledett felém. Előtúrtam a mobilomat és tárcsáztam Harry-t. A közeledő férfinél nem csörgött telefon, így megbizonyosodtam róla, hogy nem ő az. Igyekeztem megnyugtatni magam, eloszlatni az irracionális félelmeimet, de a szívem a torkomban dobogott. A férfi végre mellém ért és a cégér halványan villogó fényében kirajzolódó arca láttán elakadt a lélegzetem.
- Mit keresel te itt?! – szaladt ki a számon.
- Érted jöttem – jelentette ki nemes egyszerűséggel.
- Hol van Harry? – villantottam rá egy dühös pillantást.
- Otthon – vonta meg a vállát.
- Miért nem ő jött értem? – fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt, hogy csillapítsam remegésem.
- Gyere, még a végén megfagysz itt nekem, szálljunk be a kocsiba és mindent elmagyarázok – karolt át védelmezően.
- Én nem megyek veled sehová – csattantam fel és leráztam magamról a kezét.
- Oké – húzódott távolabb tőlem csüggedten sóhajtva. – Akkor álljunk itt addig, amíg hóemberré nem dermedünk – vágta zsebre a kezét lazán és a lassan szállingózó, kövér hópelyheket figyelte.
- Jó! – adtam be végül a derekamat öt perc néma álldogálás után. – Mutasd az utat! – kértem.
- Ezer örömmel, hölgyem – kacsintott rám vigyorogva, majd biztos léptekkel az autóhoz vezetett.
Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amikor végre behuppantam az anyósülésre és a kocsi kellemes meleg levegője vett körbe. Becsatoltam az övemet, majd fáradtan hátradőltem az ülésben és a plafon barna bőrborítását bámultam. Éreztem a tekintetét magamon, de nem fordultam felé, végtelenül hosszú ideig nem mozdult semmi körülöttünk.
- Nos? Elindulunk végre? – kérdeztem rá szemrehányóan, amikor meguntam a várakozást.
- Wendy, én… - kezdte halkan.
- Induljunk! – némítottam el határozottan.
A szemem sarkából láttam, ahogy csüggedten megrázta a fejét, aztán elfordította a kulcsot és a motor dorombolni kezdett. Sebességbe tette az autót és kifordultunk az útra. Néma csend telepedett ránk, csak a kíméletlenül a szélvédőnek vágódó jeges hópelyhek csaptak némi zajt. Újra kellemetlen, torokszorító érzés kerített hatalmába, ahogy a rémképek a családom haláláról a gondolataim közé férkőztek. Nem bírtam tovább ezt a hallgatást, kellett valami, ami kizökkent sötét, kilátástalan félelmemből, ezért remegve a rádió felé nyúltam, de ő elkapta a kezem. Kérdőn néztem rá, mire egy bocsánatkérő pillantással felelt és hagyta, hogy lenyomjam a gombot. A lágy zenével élet költözött a kocsiba, kényszerítettem magam, hogy a szövegre koncentráljak és a görcsbe merevedett tagjaim fokozatosan ellazultak. Az egyik számot követte a másik, a szélvédőn őrjítő táncot járt az ablaktörlő, a szél vadul süvített a karosszéria mentén, csak lépésben lehetett haladni a hóviharban. A szemhéjaim mázsás súlyként ereszkedtek barna íriszeimre.
Az autó hirtelen megrázkódott, átsodródott a másik sávba és hatalmasat pördült a tengelye körül a jeges úton. Ijedten kapaszkodtam az ülésbe, ujjperceim elfehéredtek, szorosan összezártam a szemem, nem akartam látni, mi történik velünk, most valóra vált legnagyobb félelmem. Hallottam egy kamion tülkölését, fényszóróinak erős fénye még a csukott szemhéjaimon is áthatolt. Néhány heves rántás után éreztem, hogy a több tonnás fémkalitka lassított, majd teljesen megállt alattam.
- Wendy! – rázogatta a vállam. – Wendy, ébredj fel!
Lassan kinyitottam a szemem, majd aggódó, mogyoróbarna íriszeibe fúrva a sajátjaimat óvatosan feljebb tornáztam magam az ülésen, a sokktól sokáig képtelen voltam megszólalni.
- Csak egy álom volt – suttogtam elfúló hangon, patakzottak a könnyeim.
- Ó, édesem - karolt át sután, de szeretetteljesen. Mozdulatainkat kegyetlenül visszafogta a mindkettőnk mellkasát átszelő biztonsági öv, de azért igyekezett minél közelebb vonni magához. – Olyan nyugodtnak tűntél, nem akartalak felébreszteni, de aztán csapkodni kezdtél és egy hatalmasat visítottál, a frászt hoztad rám! – kicsit elhúzódtam tőle és valamiféle groteszk, csuklásszerű kuncogást hallattam. A ráncok összevont szemöldökei között hamar ellágyultak, apró mosoly kúszott szép metszésű ajkaira. – Miről álmodtál? – törölt le egy könnycseppet az arcomról gyengéden.
- A…a balesetről… - nagyot nyeltem. – A családom balesetéről.
- Ezt nem értem – túrt bele a hajába zavartan. – Nem azt mondtad, hogy te nem voltál a kocsiban?
- Én nem is – sóhajtottam nagyot. – Csak, tudod, már annyiszor elképzeltem, hogy szinte olyan, mintha velem is megtörtént volna…
- Sajnálom – szorított újra a mellkasához. After shave-jének férfias illata ezernyi emléket kavart fel bennem, önkéntelenül is közelebb bújtam hozzá, élveztem a testéből áradó ismerős melegséget. Olyan hosszan maradtunk így, hogy már kezdett kissé kínossá válni a szituáció, így végül vonakodva bár, de elhúzódtunk egymástól.
Útközben láttam a szemem sarkából, hogy folyamatosan engem figyel a sötétben tükröződő szélvédőben, idegesen a fülem mögé simítottam egy – a lófarkamból elszabadult – tincset és zavaromban lesütöttem a szemem.
- Khm… - köszörülte meg a torkát, mire felkaptam a fejem, teljesen elmerültem a gondolataimban. – Megérkeztünk – bökött a házunk felé.
- Ó, tényleg – nyúltam rögtön az ajtóhoz. – Köszönöm, hogy hazahoztál – hadartam eszeveszett tempóval. – Jó éjt! – pattantam ki az autóból.
A hideg levegő mellbe vágott, a kocsi melege után váratlanul ért. Összeszedtem magam és határozottnak éppen nem nevezhető léptekkel elimbolyogtam a bejárati ajtóig. A táskámban kezdtem turkálni a kulcsaimért, de a kezeim olyannyira átfagytak, hogy csak hosszas keresgélés után tudtam rájuk akadni.
- Wendy! – hallottam a nevem a hátam mögül, kérdő tekintettel fordultam meg. – A sálad – tartotta a magasba a kötött, bolyhos ruhadarabot. – Az ülésen hagytad – magyarázta.
- Ó, köszönöm – kaptam utána olyan hevesen, hogy elvesztettem az egyensúlyomat a csúszós lépcsőn. Az utolsó pillanatban elkapott, szorosan átkarolta a derekamat. Közel voltunk egymáshoz, talán túlságosan is közel. Vad lihegésünk fehér párafoltot hagyott a fagyos levegőben. Nem bírtam sokáig állni perzselő tekintetét, így szemem telt, csábító ajkaira tévedt, megnedvesítettem kiszáradt számat és minden erőmet latba vetve hátráltam egy lépést. Folyamatosan az zakatolt a fejemben, hogy nem szabad elgyengülnöm.
- Nos…öhm… - kerestem a szavakat. – Köszönök mindent és… - tartottam egy kis szünetet. – Jó éjszakát! – majd összeszedve maradék önbecsülésemet benyitottam az ajtón.
- Wen?
- Igen? – perdültem meg a sarkamon naivan kicsit túlságosan is ragyogó arccal egy csók reményében.
- A sálad – nyújtotta felém.
- Á, persze – kaptam a fejemhez – a sál – mormogtam magam elé a szememet forgatva, ahogy átvettem tőle.
- Álmodj szépeket, Wendy – küldött felém egy keserédes mosolyt. 
- Szia, Zayn! – csuktam be az ajtót megkímélve magam a további megaláztatásoktól.

 


***


 


Izgatott kiabálásra ébredtem:
- Haz! Későn ért haza, hagyd őt aludni! Majd később beszélsz vele!
- De én már nem bírom tovább, Pipe! Túl kíváncsi vagyok.
Közeledő lépteket hallattam, majd Harry berontott a szobámba.
- Ne csináld már! – rohant utána Piper, hogy leállítsa, de nem igazán járt sikerrel, mert Haz máris az ágyam szélére telepedett és angyali mosolyt villantott rám.
- Jó reggelt, napsugár!
- Hány óra van? – dünnyögtem a takaró alól.
- Reggel hét – csicseregte bosszantóan vidáman és energikusan.
- Jaj – nyögtem fel. – Hagyj aludni! – kérleltem kiskutyaszemekkel.
- Az kizárt – tépte le rólam a menedéket adó plédet.
- Egyébként is, miért vagy itt ilyen korán? – hunyorogtam a váratlan fényben.
- Itt aludtam - vonta meg a vállát.
Elkerekedtek a szemeim, villámgyorsan ülőhelyzetbe tornáztam magam, a tekintetem Pipe és Haz között cikázott.
- Akkor ti most… ti ketten…? – kérdeztem lassan.
- Nem! – vágták rá gyorsan.
- Hála Istennek! – sóhajtottam nagyot és színpadiasan újra elterültem a párnák között.
- Naaa! - bökte meg az oldalamat Hazza. – Ne mondd, hogy nem örülnél egy olyan sógornak, mint én! – feküdt le mellém.
- De, repesnék az örömtől – nevettem fel hangosan.
Piper fülig pirulva dőlt le a másik oldalamra és ügyesen más felé terelte a számára kellemetlen témát.
- És? Milyen volt a buli?
- Rettenetes – húztam el a számat.
- De miért? – nézett rám meglepetten.
- Nem akarok beszélni róla – ráztam meg a fejem.
- És a hazaút? – kérdezte Haz izgatottan.
- Harry! – csattant fel Piper.
- Úúúúgy tudtam, hogy a ti kezetek van benne! – helyezkedtem el törökülésben dühösen. – Mire volt ez jó?! – fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt.
- Hát… tudod… - kezdte Piper bűntudatosan.
- Már meguntuk, hogy mindketten szenvedtek és egyikőtök sem hajlandó beszélni a másikkal – fejezte be fürtös cinkostársa.
- És az volt a megoldás, hogy szerveztek egy kínos haza utat nekünk?! – fortyogtam a dühtől.
- Ó, szóval kínos volt? – érdeklődött Haz információéhesen. Egyetlen pillantásommal beléfojtottam a szót.
- Harry, megtennéd, hogy kettesben hagysz minket? – kérte őt nyugodt hangon Pipe.
- De én szeretném hallani… - tiltakozott az érintett.
- Haz, kifelé! Most! – utasította.
- Rendben – botorkált ki a szobából lehorgasztott fejjel. Miután becsukta maga mögött az ajtót, Piper az összes figyelmét nekem szentelte.
- Nos? – vonta fel a szemöldökét.
Nagyot sóhajtva feltápászkodtam az ágyról és a fürdőbe csörtettem. Módszeresen újra és újra átdörgöltem az arcomat hideg vízzel, de mégis utat törtek maguknak forró könnyeim. Elgyengülten hátráltam a kád széle felé és remegve ültem le rá. Piper elzárta a vizet, majd leguggolt elém és a térdemre tette kezeit.
- Annyira hiányzik – suttogtam.
- Na végre! – kiáltott fel a szívbajt hozva rám. – Köszönöm, hogy végre elismered! – nézett hálálkodva az ég felé. – És most? – telepedett le a hideg csempére. – Hogyan tovább?
- Fogalmam sincs – ráztam meg a fejem tanácstalanul.
- Folytatnád? – fúrta kutakodó pillantását a szemembe.
- Nem tudom, hogy érdemes lenne-e… - mondtam ki őszintén azt, ami nyomasztott.
- Ezt hogy érted? – ráncolta a szemöldökét.
- Az utóbbi napokban sokat gondolkoztam… - tördeltem a kezeimet idegesen. – Mi ketten annyira mások vagyunk, mint a tűz és a víz. Ugyanaz, ami vonz hozzá egyben taszít is. Bármit látok, hallok vagy teszek eszembe juttatja Őt. Tegnap a buliban megszólalt a közös számunk és én teljesen kibuktam, még engem is meglepett, hogy ennyire gyenge vagyok. Csak álltam ott a táncparkett közepén, teljesen lebénultam… - elcsuklott a hangom.
- Szereted Őt – ez inkább afféle kijelentés volt Piper részéről, mint kérdés, de éreztem, hogy válaszolnom kell rá.
- Mindennél jobban – bólintottam. – De nem erőltetheted rá magad egy olyan emberre, akivel nincs bennetek semmi közös – sóhajtottam reményvesztetten.
- Ugyan – vigyorodott el. – Sokkal több bennetek a közös, mint hinnéd! Mindketten imádtok a színpadon állni, el sem tudnátok képzelni az életeteket zene nélkül, iszonyatosan makacsak vagytok - bökte meg az oldalamat kajánul vigyorogva - de, ami a legfontosabb, hogy mérhetetlenül szeretitek egymást.
- Szerinted mit kellene tennem?
- Beszélj vele!
- És, ha elutasít? –adtam hangot legnagyobb félelmemnek.
- Az lehetetlen – zárt bátorítóan a karjai közé.

 


***


 


- Szép, jó napot, drága hölgyek! – köszöntött minket Harry délben, a konyhában a roskadásig megterített asztal mellett.
- Egy kis narancslével meg pirítóssal nem fogod elfeledtetni velem a hajnali ébresztést! – zsörtölődtem.
- Forró csokival meg palacsintával sem? – tett le elém egy nagy adag finomságot.
- Bosszantóan jól ismersz – adtam be a derekam és elkezdtem belapátolni az édes, juharszirupos álmot. Piper és Harry arcáról le sem lehetett vakarni a mosolyt, egymás mellé ültek és feltűnően sokszor koccant össze a könyökük "véletlenül". Gyanúsan közvetlenül viselkedtek egymással. – Ti ketten – mutattam rájuk egy a villámra tűzött palacsintadarabbal. – Miben sántikáltok?
- Semmiben – vontak vállat.
- Aha – meredtem rájuk hosszasan, összehúzott szemekkel és benyomtam a számba a mutogatásra használt falatot. - Szóval az este…?
- Harry átjött, hogy… - válaszolt Piper készségesen, de Haz fejezte be helyette:
- … hogy még egyszer átbeszéljük a buli részleteit.
- Aztán megnéztünk egy filmet és…
- … és eltelt az idő.
- Túl késő volt, hatalmas hóvihar, így… - csapott át Pipe mondata magyarázkodásba.
- … így itt maradtam éjszakára – vont vállat Harry.
- Egyem meg – gügyögtem. – Befejezitek egymás mondatait – rebegtettem meg a szempilláimat cukkolódva, majd felálltam az asztal mellől, a mosogatóba tettem koszos tányéromat, a kezembe vettem a bögrémet és kihörpintettem a forró csokim maradékát. – De – szögeztem rájuk fenyegetően mutatóujjamat – jobb, ha tudjátok, srácok, hogy én akarok lenni az első, aki értesül arról, hogy ti ketten végre összejöttetek. És most – pillantottam az órámra, ami félkettőt mutatott – megyek és felhívom Willt, már biztos halálra aggódta magát. Sziasztok – kacsintottam igencsak hatásos monológom után a tátott szájjal rám bámuló párosukra, aztán kivonultam a konyhából.
- Felbattyogtam az emeletre, a szobámban elnyúltam az ágyon és a kezembe vettem lenémított mobilomat. Már öt nem fogadott hívásom volt Willtől, éppen most próbálkozott újra, így lenyomtam a zöld gombot.
- Szia, Will – köszöntem derűsen.
- Na, végre, hogy felveszed! – kiabált megkönnyebbültem a kagylóba. – Hol vagy most?!
- Itthon – feleltem nyugodtan. – És te?
- Öt perc múlva nálad! – közölte.
- Oké – nyújtózkodtam jóleső sóhajokat hallatva.
- Ne mozdulj, megértetted?! – kért kicsit hevesebben a kelleténél.
- Rendben – nevettem.
- El kell mesélned mindent, ami a buli után történt!
- Jó – bólintottam rá gyanútlanul, akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy talán neki is köze lehetett a „Zayn - hadművelethez”...

4 megjegyzés: