2014. április 18., péntek

Szünet

Drága, egyetlen TLA olvasók!


Nagyon sokáig halogattam ezt a bejegyzést, de most úgy érzem eljött az ideje, hogy kikerüljön ide. A kezdet kezdetén bele se gondoltam abba, hogy mi lesz majd, ha elfogynak a "tartalék" részeim, mindig jónéhány fejezettel a történet előtt jártam, de aztán váratlanul történtek velem olyan dolgok - jók és rosszak egyaránt - , amik szinte lehetetlenné tették, hogy írjak. Napokat, néha egy teljes hetet késtem a résszel és a bűntudat lassan felemésztett, mert ha mégis sikerült feltöltenem valamit, az közel sem volt olyan, mint amilyet elvárnék magamtól. Úgyhogy hosszas vacilálás után úgy döntöttem, hogy tartok egy kis szünetet (itt és a másik, Akvarell című blogomon is). Természetesen ez nem örökre szól, SŐT szeretnék minél hamarabb visszatérni Hozzátok és újra munkához látni, de előtte egy kicsit szusszannom kell, kipihennem a dolgokat, hogy aztán újult erővel vághassak bele a történetbe, ami már úgy a szívemhez nőtt. 

Most pedig szeretném megragadni az alkalmat, hogy mindenkinek kellemes tavaszi szünetet és húsvétot kívánjak! Egyetek és nevessetek sokat, ha pedig az utált (magamból indulok ki) locsolkodásra kerül sor, akkor elő a bájvigyort és essetek túl rajta! ;)

 




A mihamarabbi viszont látásra!
Ölel titeket, wannabe_writergirl xx

2014. április 6., vasárnap

44. felvonás

Jó estét mindenkinek! ♥
Természetesen most is hatalmas csúszással és lehetetlen időpontban hoztam az új részt, igyekszem ebből nem rendszert csinálni. Rettenetesen sajnálom!
Lenne egy közérdekű bejelentésem, aztán befogom:
A szemfülesek már észrevehették, hogy a menüpontokhoz bekerült egy "Akvarell" felirat. Nem csalás, nem ámítás, tegnap hivatalosan is megnyílt második blogom! Ha tehetitek, kukkantsatok be! ;)
Nincs más hátra, mint hogy jó olvasgatást kívánjak!
Puszi ♥ - W.



NIALL

 


A szája édes volt, a csókja mámorító, ajkai lágyan becézgették az enyémeket. Karjaim automatikusan fűződtek szorosabbra dereka körül, az ő ujjai pedig a hajammal játszadoztak. Felpattant az ajtó, mi pedig ijedten rebbentünk szét.
- Itt meg mi folyik?! – ordított Dee édesapja haragtól szikrázó szemekkel. Egy pillanatra fogalmam sem volt, mit tehetnék, az ereimben megfagyott a vér, aztán kinyögtem, ami legelőször eszembe jutott:
- Jó estét kívánok!
Ha szemmel ölni lehetne, akkor Mr. Wilson következő pillantása biztosan a halálomat okozta volna.
- Daisey, menj be a házba! – suttogta erőlködéstől összeszorított ajkakkal, hogy fékezhetetlen dühe ne tudjon utat törni magának.
- Apa… - kezdte Dee, de közbevágott.
- Indulj befelé! – szólt erélyesebb hangon.
- Nem megyek sehová! – tiltakozott hiábavalóan a lánya.
- Azonnal menj be! – ordított vöröslő arccal, a nyakán kidagadt egy ér, én pedig némán, köztük cikázó tekintettel követtem végig az eseményeket.
- Mégis mire jó ez az egész?! Mit akarsz csinálni vele? – kérdezte kétségbeesetten.
- Egyelőre semmit – hunyta le a szemét az édesapja mély levegőt véve, hogy végre megnyugodjon. – Csak egy kicsit elbeszélgetek vele – fúrta tekintetét komolyan Daisey szemébe. – Veled pedig még később számolok, és most tedd, amit mondtam!
- Rendben - válaszolt dacosan Dee, majd vetve rám egy bocsánatkérő pillantást, eltűnt az épületben.
A hangulat dermesztően fagyossá vált, ahogy kettesben maradtam az apjával.
- Nos – dörzsölgette meg az állát, én pedig vártam, hogy folytassa, de nem tette, csak furcsán méregetett.
- Nos? – ismételtem kérdőn felvont szemöldökkel és merészen összefontam a karom a mellkasom előtt.
- Megtudhatnám a becses neved? - a gúny az ő nevét is kaphatta volna…
- Niall Horan – közöltem sértetten, gondolhattam volna, hogy fogalma sincs arról, hogy a lánya kivel tölti az idejét.
- Hmm… - hümmögött elgondolkozva, és ahogy csípőre tette a kezét, amolyan szándékos véletlenséggel arrébb húzta a kabátját és kivillant alóla a fegyvere. A torkomon akadt a szó, elfelejtettem levegőt venni, a szívverésem a háromszorosára gyorsult. Mégis miért hord magánál valaki fegyvert?! Elégedett mosollyal nyugtázta félelemtől megmerevedett testtartásomat, aztán közelebb lépett hozzám, alakja vészjóslóan magasodott felém. – Csak egyetlen rossz szó, amivel megbántod a lányomat és velem gyűlik meg a bajod. Megértetted?! – bökött a mellkasomra durván. Bólintottam, hang nem tudta elhagyni a számat. – Helyes – húzta az ajkát fölényes mosolyra. – És most menj haza, fiam, ne is lássalak!
Mereven biccentettem és elindultam az autóm felé, nem akartam még ennél is jobban kihúzni nála a gyufát.
Az ajtóban állva figyelte, ahogy elhajtok. A kezem és a lábam olyan vadul remegett, hogy kénytelen voltam leállítani a kocsit néhány utcányira tőlük. Hatalmasat sóhajtottam és a kormányra hajtottam a fejem. Mi a fene volt ez?! Összerezzentem, amikor a telefonom hangos csörgésbe kezdett. A kijelzőn Dee mosolygó arca villogott, féltem lenyomni a zöld gombot, talán most közli velem, hogy az apja eltiltotta tőlem…
- Igen? – szóltam bele a mobilba.
- Jézusom, szia! – suttogta Daisey izgatottam a túloldalról. – Annyira sajnálom! Nagyon szörnyű volt? Jól vagy? – hadarta egy szuszra.
- Tudtad, hogy apukádnak fegyvere van? – nyögtem elkeseredetten.
- Igen… rendőr – világosított fel.
- Ó, így már mindent értek. De ugye nincs joga lelőni engem?! – a hangom félősen megremegett, a legkevésbé sem éreztem magam férfiasnak abban a percben.
- Nincsen – nevetett.
- Huh, akkor megnyugodtam – fújtam ki az addig feszülten benntartott levegőt. – Minden fiúddal ezt csinálja?
- Te vagy az első, akit hazahoztam… - motyogta szégyenlősen. Egy apró, sejtelmes mosoly kúszott az arcomra és nyugodtan dőltem hátra az ülésben.
- Tényleg?
- Tudom, ez rettenetesen gáz. Már tizennyolc éves múltam és még… - hadarta zavarában, de leállítottam.
- Szerintem aranyos – közöltem vele.
- Ó – nyögte. – Köszönöm – kuncogott.
- Egyébként, Dee?
- Igen?
- Van még arra esély, hogy valahogyan megkedveltessem magam a szüleiddel? – piszkálgattam a kormány borítását.
- Teszek róla, hogy legyen – jelentette ki határozottan. Hangosan felnevettem, iszonyatosan boldog voltam, mázsás súly esett le a szívemről. Daisey volt a megtestesítője mindannak, amit egy lányban kerestem: vad volt és bolondos, gyönyörű, vicces és intelligens – Niall – szakított ki a hangja mélázásomból.
- Hm?
- Most le kell tennem, apa szeretne velem is elbeszélgetni – szinte láttam magam előtt, ahogy megforgatja a szemét.
- Rendben – bólintottam szomorúan.
- Nagyon kedvellek, Nialler!
- Én is nagyon kedvellek téged! - tévedek vagy ez tényleg afféle béna szeretlek volt?  
- Szia – búcsúzott.
- Szia – köszöntem el én is, majd letette a telefont.
Levakarhatatlan vigyorral az arcomon vezettem hazáig, a boldogságtól szinte úgy éreztem, mintha repülnék. Vidáman fütyörészve sétáltam be a házba, tudtam, hogy egyedül csak az enyém volt az egész, mert Liam, Louis és Zayn a barátnőikhez mentek, Harry pedig néhány haverjával bulizott.
Az első utam a konyhába vezetett és meglepett, hogy egy alak korvonalait láttam kibontakozni a félhomályban. Értetlenül ráncoltam a szemöldököm és igyekeztem kivenni a sötétben, hogy kivel is van dolgom.
- Zayn? – torpantam meg az ajtóban kérdőn.
- Szia, Nialler – suttogta végtelenül elgyötört hangon.
- Felkapcsolhatom a villanyt? – kérdeztem bátortalanul.
- Ahogy akarod – vont vállat nemtörődöm módon. Lenyomtam a kapcsolót és az egész teret kellemetlen narancssárgás fény töltötte be. Ráemeltem a tekintetem Zaynre, szörnyen festett.
- Valami baj van?
- Igen – motyogta maga elé üveges tekintettel.
- Összevesztetek Wendyvel? – alig láthatóan biccentett egyet. – Szeretnél róla beszélni? – nemet intett a fejével. – Értem – vettem tudomásul végtelenül elszomorodva. – Csak szólj, ha tudok segíteni bármiben – tettem a vállára kezem – vagy csak kell valaki, aki meghallgat.
- Köszönöm – sóhajtott nagyot és felállt a pult mellől. – Megyek, megpróbálok aludni egy kicsit – indult el kifelé lassú, bizonytalan léptekkel. – Jó éjt!
- Neked is!
Leültem a helyére és a tenyeremre támasztva a fejem csendesen bámultam magam elé. Mi történhetett köztük, amitől ennyire kibukott?

 

WILL

 


- Piper! Igyekezz már egy kicsit, mindjárt zárnak és egyébként is, éhen halok! – nyafogtam a sampont válogató lánynak.
- Oké, oké – csitított védekezően a magasba emelt kezekkel és újra a nagy halom illatosított izének szentelte a figyelmét. Nagyot sóhajtva temettem az arcom a tenyerembe és a bevásárlókosárban felhalmozott kajával szemeztem. Na, jó – rohant oda hozzám a kezében két flakonnal. – Segíts választani! – dugta őket az orrom alá, hogy megszagoljam.
- Szerintem a citromos jobb – mondtam el a véleményem.
- Ó, de én a mandulaolajasat jobban szeretem – biggyesztette le az ajkát.
- Akkor vedd azt – forgattam meg a szemem.
- Megveszem mindkettőt – vont vállat és bedobta őket a kosárba.
- Jó –ráztam meg a fejem fáradtan. – Mehetünk? – néztem rá nyomatékosan.
- Hát igazából…
- Igen? – kérdeztem rá félve.
- Kellene még egy hajbalzsam is… - felvontam a szemöldököm - …de azt majd máskor veszem meg.
- Helyes döntés – kacsintottam rá és a pénztár felé toltam a kocsit.
Gyorsan kifizettünk és szatyorba pakoltunk mindent, majd a parkolóba mentünk és végre rávethettem magam a péksüteményekre. Néhány percnyi néma csámcsogás után jólesően öblítettem le az almás pitét némi vízzel, így máris sokkal jobban éreztem magam.
- Poci boldog? – simította meg a hasam Piper gyermeteg hangsúllyal ejtve a szavakat.
- Poci nagyon boldog – dünnyögtem jóllakottan.
- Akkor irány haza!
- Rendben! – fordítottam el a kulcsot és a motor dorombolni kezdett.
Hamar hazaértünk, alig kétutcányira voltunk a házuktól, csak a rengeteg csomagra való tekintettel nem akartunk gyalogolni, Az olvadó hóban ballagtunk a bejárat felé, végre enyhült az idő és a nap is megmutathatta tavaszi arcát. Pipe nagy nehezen előkotorta a kulcsát a táskájából és bejutottunk a házba. Lerúgtuk a cipőnket az előszobában és a konyhába trappoltunk.
- Sziasztok! – ordított Piper az emelet felé. – Bármi csúnyát is csináltok, halkan tegyétek, mert megérkeztünk! – viccelődött.
- Felesleges kiabálnod – szólt egy gyenge hang a sötét nappaliból. – Egyedül vagyok.
Aggodalmas pillantást váltottunk Piperrel, majd ledobtuk a pultra a kezünkben tartott szatyrok tartalmát és a szobába rohantunk. Felkapcsoltam a kanapé melletti kisasztalon álló lámpát és Wendyre néztem. Arca könnyektől volt maszatos, szeme körül csúnya, fekete foltokat hagyott a smink, orra vörös volt a sírástól.
- Mi történt, szívem? – tette a kezére az övét lágyan Piper.
- Szakítottunk – motyogta Wen összetörten.
- Hogy mi?! – szakadt fel belőlünk teljesen egyszerre a hitetlenkedés.
- Vagy szünetet tartunk. Egyre megy, a lényeg, hogy nem vagyunk együtt – csuklott el a hangja a mondat végére.
- De, hát, mi történt? – karoltam át a vállát leülve mellé.
- Megint meggyanúsított – szántott végig az arcán egy komisz könnycsepp.
- Mégis mivel? – kezdett bennem felmenni a pumpa.
- Hogy megcsalom őt… - harapta be az ajkát, nagyot sóhajtva.
- Kivel? – értetlenkedett Pipe.
- Bradley-vel…
- Honnan vette ezt a baromságot?! – gesztikuláltam talán egy kicsit túl hevesen felháborodottságomban.
- Emlékszel, ma mondtam, hogy nem tudlak hazahozni, mert Brad elhívott kávézni – bólintottam. – Készült rólunk néhány kép, aztán az egészet kiforgatva megjelent egy undorító cikk…
- Zayn pedig megtalálta és meggyanúsított – fejezte be helyette Piper.
- Pontosan – biccentett remegve Wendy.
- És elmagyaráztad neki, hogy csak barátok vagytok? – kérdeztem rá.
- Igen, de nem úgy tűnt, mint, aki ezt el is hiszi… - hagyta el egy reszelős sóhaj a száját. – Nekem pedig már őszintén elegem van az alaptalan féltékenykedéseiből.
- Többes számban? – ráncoltam össze a szemöldökömet.
- Harry, te és most Brad – foglalta össze tömören.
- Féltékeny volt Rám?! – nyomtam meg az utolsó szót hitetlenkedve.
- Féltékeny az összes hímnemű egyedre, aki valaha rám nézett vagy hozzá mert szólni…

 

ZAYN

 


A forró napsugarak simogatták a bőrömet, a virágok édes nektárjának illata lágyan kúszott az orromba, meztelen talpam évezte a zöld fűszálak cirógatását és eszméletlenül boldog voltam, mert tudtam, hogy ennél nem is kívánhatnék jobbat. Az arcomon felszabadult mosoly terült el, amikor megéreztem, hogy ujjait szorosabban fűzte az enyéim közé. Oldalra fordítottam a fejem és megláttam barna loknikkal keretezett meseszép arcát. Nem viselt sminket, így kirajzolódtak a z orcáján megbúvó halvány szeplők, amik, ha lehet csak még gyönyörűbbé tették Őt. Nyomtam egy apró puszit a szájára és egyenesen a földre terített piros-fehér kockás pléd felé tereltem. Letelepedtünk egy hűsítő árnyékot adó, rózsaszín virágokkal tarkított, mámorító illatokat áraszó fa tövébe.
Mélyen a szemébe néztem és letépve egy fehér margarétát - amiknek a tökéletessége nyomába sem érhetett az Övének - közelebb húzódtam hozzá. Lassan végigsimítottam a virággal orra vonalán, kicsalva belőle egy szégyenlős kacajt. Karjait a nyakam köré fonta és a távolság kettőnk között centiméterről centiméterre csökkent, már csak néhány milliméter választott el ajakaitól, amikor iszonyatosan feltámadt a szél.
- Jaj, a kalapom – kapott ijedten a fejéhez az elrepült kiegészítő hűlt helyét tapogatva. Hogy került ide, eddig is rajta volt? Fel nem foghatom. – Kérlek, hozd vissza nekem – pislogott rám szomorú, ellenállhatatlan boci szemekkel.
- Azonnal, szívem – nyomtam a kezébe a virágot, majd miután cuppantottam egy puszit az arcára, az elkóborolt ruhadarab után iramodtam. A szél gonosz játékot űzött velem, egyre távolabb és távolabb sodorta tőlem, lehetetlennek tűnt, hogy megkaparintsam, de végül egy bokron landolt és én győzedelmesen emeltem a magasba. Őt kerestem a tekintetemmel, de legnagyobb meglepetésemre már nem volt egyedül. Ugyanaz a jelenet játszódott le a virággal a szemeim előtt, amit néhány perce még ÉN éltem ár, de ezúttal a margaréta átadását csók is kísérte, de nem az ÉN csókom, valaki másé.
Tiltakozni akartam, rohanni, ordítani, toporzékolni, tombolni, de a testem köré fonódó vaskos indák megakadályoztak a mozgásban és a beszédben. Beborult az ég, hatalmas villámok világították be a teret egy pillanatra, éktelen homokvihar kerekedett és én már nem láttam, vagy hallottam semmit, az életemért küzdöttem…

Remegve, izzadtságtól csatakosan ébredtem fel. Azonnal felültem az ágyban és levegőért kapkodva lefejtettem magamról a tagjaim köré csavarodott takarót. Felpattantam és fel-alá kezdtem járkálni a szobában, hogy egy kicsit megnyugodjak. Még mindig ziháltam, minden annyira valóságosnak tűnt. A lábaim cserbenhagytak, így lehanyatlottam az ágyra és egy mélyről jövő sóhaj kíséretében a nyirkos tenyerembe hajtottam a fejem. Ujjaimmal erőteljesen masszíroztam a halántékomat és próbáltam szabályozni össze-vissza verdeső szívemet. Elgyötörten az órára pillantottam szemeimre szorított ujjaim közül: 3:12. Megsemmisülten terültem el újra a párnák között és a plafont bámulva gondolkodni kezdtem, két hang viaskodott a fejemben szüntelenül: az egyik hitt Wendynek, a másik nem.
Álmomban is Braddel láttam. Mi van, ha a hírek igazak és ők ketten tényleg találkozgatnak a hátam mögött? Vagy mi van akkor, ha az egészet csak a sajtó fújta fel és nem is történt köztük semmi, én pedig ok nélkül háborodtam fel? Akármelyik is volt a kettő közül a valóság, minél hamarabb ki kellett derítenem, hogy mi az igazság, mert idegőrlő volt ez a tépelődés. A kezembe vettem a mobilomat és ujjaimmal Wendy neve felett köröztem, de aztán meggyőztem magam, hogy nem tanácsos hajnalban zargatni valakit, pláne nem, ha ilyen komoly ügyről van szó. Tudtam, hogy képtelen lennék visszaaludni, ezért felmentem twitterre. Önkéntelenül is Wen adatlapján kötöttem ki, az utolsó kiírását három órája tweetelte:
„A dal olyan szomorú, amilyen szomorú az, aki hallgatja...http://www.youtube.com/watch?v=VV1XWJN3nJo
Az eddig elfojtott bűntudat most elemi erővel csapott le rám, már megint megbántottam azt, aki a világon a legfontosabb számomra.