Sziasztok! :)

Mint a címből is láthatjátok: a blog megkapta ÖTÖDIK díját, amiért mérhetetlenül hálás vagyok Boginak! Nagyon szépen köszönöm! :))

A fejezetről pedig csak annyit, hogy több dologra is fény derül benne! ;) (Kíváncsi vagyok, hogy erre számítottatok-e => kommentre fel :D )

Jó olvasgatást!

Puszi ♥ - W.

WENDY

- Jó reggelt, David bácsi! – üdvözöltem a színház idős portását vidáman mosolyogva.

- Ó, jó reggelt, Wendy kisasszony – köszöntött nagypapásan kedveskedő hangsúllyal. - Hogy vagy?

- Köszönöm, jól.

- Azt látom, csak úgy sugárzik rólad a boldogság! – elpirultam és lesütöttem a szemem. Igaza volt, fantasztikusan éreztem magam. Az egész tegnapi napomat Zaynnel töltöttem és ez kellő energiával töltött fel a mai próbára. – Csak nem egy fiú keze van a dologban? – tapintott rá a lényegre ösztönösen.

- De igen – vigyorodtam el szégyenlősen.

- A magas, barna szépfiúé, aki mindig bejárt az előadásaidra?

- Igen, pontosan az övé.

- Remek – tapsolt egyet. – Drukkoltam, hogy összejöjjetek! – felkeltette az érdeklődésemet ez a mondat.

- Szóval, David bácsinak köszönhetjük, hogy együtt vagyunk?

- Ó – legyintett. – Nagy hiba lenne csak nekem tulajdonítani a sikert. Sokan segítettek és persze ti is kelletetek hozzá.

- Sokan segítettek? – vontam fel a szemöldököm meglepetten.

- Úgy bizony – kacsintott. – Szinte a színház közös ügye volt a bimbódzó kapcsolatotok.

- Tényleg? – nevettem fel. – Na, és kinek a keze volt még benne?

- Az titok!

- Naaaa – kérleltem. – Tessék elmondani!

- Jó reggelt – lépett be az előcsarnokba hópelyhektől fehérlő kabátban Will.

- Szia! – nyomtam puszit az arcára és rögtön visszafordultam Davidhez.

- Csak nem zavartam meg valami fontosat? – vigyorgott kajánul Will beszélgető kettősünkre.

- De – vágtam rá.

- Nem, nem – rázta a fejét David. – Wendy éppen próbára indult.

- Ezt még folytatjuk – mutattam rá összehúzott szemekkel, mire széttárta a karját és „becipzárazta” a száját. Nevetve forgattam meg a szemem és Will oldalán elindultam az öltözők felé, de David utánam kiabált:

- Wendy? – nyújtott felém egy tál vajkaramellát.

- Köszönöm – vettem el egyet. – De ezzel nem tetszik tudni lekenyerezni.

- Tudom – vont vállat. – De egy próbát megért.

- Meg – vigyorogtam. – Még visszatérek – mutattam a szemeimre, majd rá.

- Úgy legyen, én várni foglak!

- További szép napot – köszöntem el a fejemet rázva és sétáltam oda az értetlenül ránk bámuló Willhez.

- Akarom tudni, hogy mi történt az előbb?

- Nem tudom – vontam meg a vállam. – Akarod? – néztem rá kihívóan.

- Te semmit sem változtál – rázta a fejét nevetve. – Na, meséld el nekem szépen – karolt belém és így vonultunk be az öltözőmbe.

- Fú – fújtam ki a levegőt és huppantam le a kissé kopottas kanapéra. – Hol is kezdjem? – simítottam végig lágyan a borításán, mert eszembe jutott a legelső Zaynnel töltött éjszakám.

- Mondjuk az elején – húzott egy széket szembe velem, majd leült rá úgy, hogy a lábait átvetette rajta és a háttámlán támaszkodott.

- Oké – bólintottam. – Úgy három hónapja kezdődött minden. Aznap volt a Rómeó és Júlia premiere és miután lejöttem a színpadról egy rózsa meg egy rövid levélke fogadott az öltözőben: „Alakításod bearanyozta a napom!” – macskakörmöztem a levegőben és egy levakarhatatlan mosoly terült el az arcomon. – Nem igazán tudtam mire vélni a dolgot, de aztán ez rendszeressé vált és már szinte epekedve vártam az újabb bókokat – meséltem tovább csillogó szemekkel. – Majd egy kis idő múlva gondoltam egyet és válaszoltam az egyik levélre. Beszélgetni kezdtünk és kialakult köztünk egyfajta ódivatú, különös izgalmakkal teli kapocs. Egyre hosszabb és hosszabb üzeneteket váltottunk, majd decemberben megjelent Zayn a színházban, a kezében egy szál vörös rózsával…

- Hű – nyögte Will.

- Azóta együtt vagyunk, és nem is kívánhatnék ennél jobbat – vallottam be őszintén. – Oké, ez elég nyálasan hangzott – eresztettem meg egy feszült kacajt.

- Nem! – tiltakozott Will. – Ez igazából tök romantikus…olyan tizenkilencedik századi giccses módon romantikus – vigyorgott.

- Hülye – dobtam fejbe az egyik díszpárnával.

- Erről sose fogsz leszokni?! – hajította vissza nekem felháborodva.

- Van, ami nem változik – küldtem felé egy angyali mosolyt, aztán hirtelen elkomorodtam. – Úristen! – nyögtem rémülten.

- Mi van?! – nézett rám aggodalmasan.

- Mennyi az idő? – kérdeztem hisztérikusan.

Ránézett az órájára, majd teljesen elsápadt és ijedt szemeket meresztett rám:

- Elkéstünk – motyogta.

- Futás! – ragadtam őt kézen és ráncigáltam magam után az emeleti próbaterem felé. Az ajtóban megtorpantunk és kétségbeesetten pislogtunk egymásra.

- Háromra – ajánlotta.

- Oké – bólintottam rá és remegő kezemet a kilincsre helyeztem.

- Egy – súgta.

- Kettő – nyeltem nagyot, felkészülve a bent ránk váró mérges kiabálásra. Már éppen kiejtettük volna a hármast, amikor egy-egy kéz súlyát éreztük a vállunkon:

- Hová-hová, tubicáim? – dorombolt a visszataszítóan mézesmázos hang a fülünkbe és mi ijedten, ledermedve álltunk ott. – Csak nem elkéstetek? – sétált elénk kínzóan lassú léptekkel Andy és szemei gonosz fénytől csillogtak.

- Hát…mi…csak... – kezdtem összevissza habogni.

- Csit-csitt-csitt, egy szót se többet! – állított le. – Már kétszer késtél el, angyalom – jött hozzám zavaróan közel, de nem adtam meg neki azt az elégtételt, hogy hátrébb lépjek, álltam a szemkontaktust. – Még egy ilyen és repülsz…megértetted?!

- Az én hibám volt! – kelt a védelmemre Will.

- Ó, szóval szereztél magadnak egy hős megmentőt – húzódott az ajka gúnyos mosolyra, miközben továbbra is engem vizslatott, egy pillantást sem vetve Willre. – Öröm lesz egyszerre két embert kirúgni – sziszegte a fogai közül. – És most befelé! – bökött az ajtóra.

Némán, lehajtott fejjel caplattunk be a terembe és lehuppantunk a legelső szabad helyre a földön. Fortyogtam a dühtől, a kezeim ökölbe szorultak. Mégis hogy lehet valaki ekkora bunkó?! Abban igaza volt, hogy nem kéne elkésnem, de más normális ember nem így reagált volna rá…

Will hatalmas tenyerét szorosan összezárt kezemre tapasztotta és gyengéden kibontotta azt, majd hagyta, hogy az ujjaim az övéi közé csússzanak és bátorítóan rám mosolygott.

- Nos, emberek – kezdett beszélni Andy. – Szorít a határidő és mi még sehogy sem állunk. Elvárom mindenkitől, hogy időben jelenjen meg a próbákon – címezte ezt a mondatot nekem, mire csontropogtató szorításban részesítettem Will kezét, aki erre fájdalmasan felszisszent.

- Bocsi – súgtam felé bűntudatosan.

- Nyugi! – tátogta vissza.

- És most, kiosztom a szövegkönyveket – vett elő a táskájából jó néhány lefűzött, névre szóló füzetecskét és kezdte őket köztünk sétálva kiosztogatni. – Szeretném, ha mindenki megtanulná a saját részét – ejtette az enyémet az ölembe. – Holnapra – kúszott undok mosoly az arcára, majd tovább sétált.

- Hány oldal? – nézett a vaskos kis könyvecskére Will.

- Nyolcvan – nyögtem kétségbeesetten.

- Instrukciókkal? – kérdezte, mire elkeseredetten megráztam a fejem. – Ma átmehetek gyakorolni, ha gondolod – ajánlotta fel.

- Nem kérhetlek meg rá… - haraptam az alsóajkamba feszülten.

- Nem kértél, én ajánlkoztam – jelentette ki ellenmondást nem tűrő hangon.

- Köszönöm – pislogtam rá hálásan.

- Ez természetes – mosolyodott el.

- Az elkövetkező három órában pedig elsajátítanak két táncot a tizennyolc koreográfi közül. És jól hallották: nincs feltételes mód. Aki egy lépést is elront, repül; aki csak csúnyán néz a koreográfusra, repül. Megértették?! – a termen végigmorajlott egy lusta igen. – Helyes – bólintott Andy. – Alexander, tiéd a terep – adta át a szót a tánctanárnak és a sarokban leült egy székre, hogy onnan figyelhessen minket.

- Üdv mindenkinek – intett felénk félszegen Alex. – Arra gondoltam, hogy először egy kis bemelegítéssel kezdenénk, és csak aztán térnénk rá a koreográfiára – vetett egy feszült pillantást Andy-re. A magnóhoz sétált és elindított egy pörgős válogatást. – És öt-hat-hét-nyolc! – számolt be, mielőtt alapvető, átmozgató mozdulatokat mutatott.

Egy fél óra múlva Andy halaszthatatlan telefont kapott és el kellett mennie. Ezután érezhetően oldottabbá vált a légkör és mindenki felszabadultabban mozgott.

- Nagyon jó, Wendy! – lépett oda hozzám Al. – De ne feledd, hogy te vagy a főszereplő, ne akarj beleolvadni a tömegbe, vonzd magadra a tekinteteket – csinált egy elképesztő hullámmozgást a testével.

- Oké – bólintottam lihegve és lehúztam néhány kortyot a vizes flakonomból.

- Mehet még egyszer? – kérdezte lelkesen miután kiadta az instrukciókat a fiúknak.

A zene elindult és a bőröm alá kúszott, nem agyaltam, ösztönösen jöttek a lépések, de ezúttal arra is odafigyeltem, hogy többet játsszak az arcommal, határozottabb mozdulatokat tegyek és pontosan eltaláljam a ritmust. Régen sokat jártam tánctanárhoz, mert nem volt elég jó a koordinációm, de mostanra olyannyira a részemmé vált ez a mozgásforma, hogy nem tudtam nélküle elképzelni a napjaimat. Táncoltam fogmosás közben, táncoltam reggeli készítéskor és néha még az utcán is. Táncoltam, mert volt hozzá kedvem és nem azért, mert kellett. Vége lett a számnak és a magasba emelt kezemet lassan húztam le magam előtt-

- Szép volt, srácok! – tapsolt meg minket Alex. – Tizenöt perc szünet! – vonult ki a teremből.

Kimerülten terültünk el a földön, én Will hasára hajtottam a fejem. Néhány percig csak a nehéz lihegésünk zaja törte meg a csendet, de aztán az egyik táncos hangot adott a véleményének:

- Mekkora egy szadista állat ez a Scott! Ha elrontasz egy lépést, repülsz! Megértetted?! – utánozta, mire mindenkiből kitört a nevetés. A fáradt társaság pillanatok alatt felélénkült és egymás szavába vágva kezdtek történeteket mesélni Andy-ről, az egyik hajmeresztőbb volt, mint a másik. Will a plafont bámulta és öntudatlanul a lófarkammal játszott.

- Ez már úgy hiányzott… - motyogtam.

- Hm? – eszmélt fel gondolataiból.

- Mondom: ez már úgy hiányzott – ismételtem meg hangosabban.

- Az izmos hasam? – jelent meg az arcán egy huncut mosoly.

- Csakis az! – rebegtettem meg a szempilláimat szende kislányosan.

- Sejtettem – vigyorodott el és feltekerte az ujjára a copfomat. Furcsa mód az sosem zavart, ha ő piszkálta a hajam, mindig megnyugtatóan hatott rám. A mai napig csak neki és Zaynnek engedtem, hogy céltalanul babráljon vele. Talán azért, mert kiskoromban a bátyám beleragasztott egy rágógumit. Úgy három éves lehettem, ő akkor volt hat és már megunta, hogy mindig rám kell várni a játszótéren, ezért bosszúból belenyomta a tincseimbe. Ő két hét szobafogságot kapott, én pedig fiúsan rövid frizurát. Akkor megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim a fodrász székében, de most apró, nosztalgikus mosolyt csalt az arcomra ez az emlék.

- Mi jutott eszedbe? – szakított ki a gondolataimból lágyan Will.

- Michael – töröltem le egy komisz könnycseppet az arcomról.

- Hiányzik, igaz? – kérdezte együtt érzően.

- Az nem kifejezés – sóhajtottam nagyot.

- Nekem is – vallotta be halkan. Én mutattam be őket egymásnak és egyből szövetséget kötöttek ellenem, majd lassacskán az együtt elkövetett csínyek alatt legjobb barátokká váltak. Végül két idegesítően imádni való bátyám lett egy helyett. – Nézd – ült fel hirtelen és feljebb húzta a pólója ujját egészen addig, amíg teljesen kirajzolódott a fekete felirat a bicepszén: 2009. 11. 17. Michael halálának a napja. Hitetlenkedve simítottam végig a tetováláson, majd ráemeltem a tekintetem. – Annak a napja, amikor belőlem is eltávozott egy darab – suttogta. A szám elé kaptam a kezem és próbáltam visszafojtani a nyöszörgéssel előtörő görcsös zokogásomat. Iszonyatosan hiányzott a családom. – Ne haragudj! – fűzte körém karjait szorosan. – Sajnálom! – Nyomott puszit a homlokomra. – Nem kellett volna megmutatnom…

- Nem – állítottam le erőtlenül önostorozását, majd egy pillanatra lehunyva a szemem mély levegőt vettem, hogy egy kicsit összeszedjem magam. – Ez nagyon szép gesztus volt tőled – böktem a karja felé.

- Bár ő biztos csak azt kérdezné: „Mi van haver, buzi lettél?!” – elevenítette fel Mike hangsúlyát, mire hangosan felnevettem.

- Valószínűleg – vigyorogtam.

- Sajnálom, hogy megríkattalak – húzta végig hüvelykujját az arcomon, eltűntetve szomorúságom nedves nyomait.

- Semmi baj – erőltettem magamra egy halvány mosolyt. – Meg kell tanulnom továbblépni – jelentettem ki. – Sokáig féltem tőle, de aztán rájöttem, hogy ez nem egyenlő azzal, hogy elfelejtem őket. A szívemben örökké élni fognak. És amióta Zayn mellettem van, sokkal könnyebb az élet napos oldalát szemlélni.

- Tényleg szereted őt – lökte meg gyengéden a vállamat.

- Igen – pirultam el teljesen.

- Úgy tudtam, annyira látszik rajtad – cukkolt.

- Naaaa – böktem meg nevetve.

- Amikor róla beszélsz, mindig csillog a szemed, le sem tagadhatnád – kacsintott rám, mire én zavaromban a tenyerembe temettem az arcom.

- Hop-hop – vágódott ki az ajtó és trappolt be rajta Alex energiával telve. – Talpra, emberek! – tapsikolt mozgásra ösztönözve minket, de ezzel csak egy kollektív, fáradt nyögést csalt ki belőlünk. Fontos volt ez az összetartás, mert tudtuk, hogy Andy úgysem rúghatja ki egyszerre az egész társulatot. – Na, csak semmi nyavalygás! Keljetek fel és had lássam még egyszer az első koreográfiát! – adta ki az utasítást egy hajcsár katonai parancsnok pattogós hangján. – Egy-kettő, munkára! Mindenki a helyére! – morgolódva, dühödt szavakat dünnyögve tápászkodtunk fel, de amint elindult a zene mindenki visszaváltozott elhivatott önmagává és teljes erőbedobással táncolt. – Fantasztikus! – kapcsolta ki a magnót Al egy széles mosollyal az arcán. – Büszke vagyok rátok! – felharsant egy csoportos, vidám kiáltás. - Csss- csitított minket nevetve Alex. – Remélem a második koreográfia után is ilyen lelkesek lesztek. Rendeződjetek a szerepetek szerinti párokba: Sophia, Rob; Ashley, Sam; Suzie, Will… - sorolta a táncpárokat, míg végül egyedül maradtam.

- Öhm… - nyújtottam a magasba a kezem tanácstalanul. – Nekem nincs itt a párom.

- Ó, tényleg – csapott a homlokára Al. – Jó, hogy mondod! Te majd velem táncolsz, amíg megérkezik, de egyelőre foglalj helyet, mert neked más lépéssort kell betanulnod, mint a többieknek – mereven bólintottam és messzebb sétáltam a táncolóktól. Nekivetettem a hátam a falnak és lecsúsztam a földre. Unottan, a gondolataimba merülve figyeltem a többieket. – Ez egy vidám tánc, mindenkit fűt a gimis szerelem tüze. Szeretném, ha ezt a mozdulataitok is tükröznék – sorolta az elvárásait Alexander.

Felhúztam a térdeimet és átkaroltam őket, majd megtámasztottam rajtuk az államat. „Te majd velem táncolsz, amíg megérkezik.” Visszhangoztak a fejemben Al szavai. És mégis mikor érkezik meg?! Ki lehet Ő, hogy megteheti, hogy több mint két hetet késsen a próbáról?! Tettem fel magamnak a kérdéseket és elméleteket gyártottam, de mint túl szürreálisnak bizonyult ahhoz, hogy igaz legyen. Egy azonban biztos volt: máris elég ellenszenvesnek tűnt, még így ismeretlenül is.

Will és Suzie közelebb táncoltak hozzám és láttam, hogy Sua-nak be nem áll a szája. Will sokatmondóan rám nézett, amiből arra következtettem, hogy nem bírja már sokáig. Jót kuncogtam az arckifejezésén, ez az elgyötört pillantás minden mással felért.

Kivágódott az ajtó és Andy sietett be rajta. Egyenesen a magnóhoz rohant és kitépte azt a konnektorból. Értetlenül, ledermedve néztünk rá, senki sem mert moccanni, egy pisszenést sem lehetett hallani.

- Nos, tubicáim – kezdte kedveskedőn. – Örömhírrel érkeztem. Köszöntsétek sok szeretettel darabunk főszereplőjét – mutatott széles mozdulatokkal az ajtó felé, elérve ezzel azt, hogy az összes szempár az éppen belépő srácra tapadjon.

Magas volt, még a kabát alatt is látszottak kidolgozott izmai. Hanyag mozdulatokkal leseperte a válláról a havat és elkezdte letekerni a sálát, csak aztán nézett fel ránk. Megállt bennem az ütő. Azok a kék szemem, a sunyi mosoly a szája sarkában, én ismertem őt.

- Bradley?! – szaladt ki a számon hitetlenkedve. – Bradley Johnson?!

Bradley

__________________________________

Ne utáljatok nagyon, amiért itt hagytam abba :D
És most következzen a díj! ;)
Szeretném még egyszer megköszönni Boginak! ♥

Szabályok:

Írj magadról 11 dolgot
Válaszolj 11 kérdésre
Tegyél fel 11 kérdést
Küldd tovább 11 embernek ( ez nem biztos, hogy meglesz, sajnálom!! )

Rólam:

1) Ma színjátszó próbán voltam.
2) A legközelebbi darabban egy vénasszonyt fogok játszani... :D
3) Nincs kedvenc színem, ha megkérdezik, mi az, az aktuális hangulatom alapján választok egyet. (Most éppen sötétkék.)
4) Imádom a tejeskávét!
5) Nyelvtanórán megtanultuk az "ami" és az "amely" közötti különbséget...sose fogom megérteni :D
6) Szerintem nem alakulhat ki szerelem két ember között első látásra, maximum csak vonzalom.
7) Imádom a krémest! :3
8) Ha felvenném a Wendy nevet, BMW lenne a monogramom.
9) Az új szereplők karaktere, személyisége már sokkal hamarabb megfogalmazódik bennem, de a névválasztással mindig gondjaim vannak!
10) Utálom a galambokat...
11) Ma van a nővérem 34. születésnapja!!

Kérdések nekem:

1) Ha van/lenne nővéred, és mondjuk azzal jönne össze, akibe te teljes mértékig belezúgtál, mit mondanál?
Ez elég furcsa lenne, tekintve hogy 34 éves...
2) Apple, vagy Android?
NOKIA!!! Körülbelül annyira értek az okostelefonokhoz, mint...nincs olyan rossz hasonlat :D
3) Álomország.
Jelenleg Írország.
4) Tudsz úszni?
Nem, de ezt lelkesedéssel igyekszem pótolni :D
5) Elképzelted már magadnak az ideális barátot? Jellemeznéd?
Az ideális barát számomra valaki olyan, aki mindig meghallgatja az ügyes-bajos dolgaimat, akivel együtt sírunk és együtt nevetünk. Szerencsére nekem ez megadatott! ♥
6) Képzeld el a szituációt: Csak úgy, ingyen mehetnél egy nagyon híres egyetemre, ahol téged úgy kiképeznek, hogy jól fizető melód legyen. Ennek egy a hátránya: Az egyetem Japánban van! Mit tennél? Elfogadnád?
Fogalmam sincs. Rengeteget rágódnék rajta, kikérném a hozzám közel állók véleményét, de végül hosszas gondolkodás és egy ellene/mellette lista megírása után meghoznám a döntésemet.
7) Ha kitalálnál egy új fajta élőlényt, mi lenne az?
Egy minizsiráf, ami elfér a zsebemben, mert mindig is szerettem volna egy zsiráfot! :D
8) Milyen szuper erőt adnál magadnak?
A szemmel fényképezés erejét. Annyi mindenről lemaradunk, amíg előkotorjuk a táskánkból a mobilt/fényképezőt...
9) Milyen illatú parfümöt készítenél el?
Egy olyat, ami örökké tart, mindenképpen valami édesebb, bohókásabb illat lenne.
10) Szerinted el kell ítélni az azonos neműek szerelmét?
Ez egy kényes téma. Szerintem mindenkit megilletnek ugyanazok a jogok, legyen az fehér, néger, ázsiai, heteroszexuális vagy akár meleg. Úgy gondolom, csak a magyarok ilyen beszűkült látókörűek, akik nem tudják elfogadni, ha valaki "MÁS". Attól, hogy egy fiú nem egy lánynak mondja, hogy "szeretlek, szívem" még nem elítélendő, ugyanolyan értékes tagja a társadalomnak. (És ezt még hosszasan folytathatnám, de megkíméllek titeket.)
11) Milyen az álomférfi számodra?
Álomférfi nem létezik, nincsenek irreális elvárásaim. A dolgok, amik számítanak nekem, egyáltalán nem a külsőn múlnak: egy őszinte mosoly, csillogó szemek, jó humor és én máris a srác rabja vagyok.

Kérdések tőlem:

1) Mióta írsz?
2) Mi inspirál?
3) Hiszel az első látásra szerelemben?
4) Mi az, amivel ki lehetne kergetni a világból is?
5) Szerinted mi a jó barátság titka?
6) Mennyire adsz mások véleményére?
7) Ha tehetnéd, akkor inkább teleportálnál vagy repülnél?
8) Mi a kedvenc időtöltésed?
9) Hová szeretnél egyszer eljutni?
10) Van bakancslistád?
11) Vannak terveid a jövőben az írással kapcsolatban?