34. felvonás

Sziasztok, Drágáim! ♥
Elnézést, hogy csak most hozok új részt, de délelőtt a jövőheti spanyol vizsgámra tanultam, délután meg mamánál voltunk családi összeröffenésen. És ugye onnan hamar elszabadulni egyszerűen lehetetlen, mindig meg kell várni, amíg felteszik a tipikus kérdéseket: "Hogy megy a suli?" , "Mi a helyzet a fiúkkal?" és az én number1 kedvencem: "Mikor mész már férjhez?" DE hazaértem és nem is szaporítom tovább a szót.
Jó olvasgatást!
Puszi ♥ - W.
Ui.: Hallottátok már a Happily akusztikus változatát? *-*

DAISEY

Unottan hallgattam az előadást az atommag szerkezetéről és a figyelmem állandóan elkalandozott. Azok a kusza, szőke tincsek és zafírkék szemek mindig bekúsztak a gondolataim közé. Eddig is álmodoztam róla, de ez most teljesen más volt. Azóta megismertem és már nem Niall Horant, a sztárt láttam benne, hanem Niall Horant, az egyszerű, hétköznapi srácot. A személyisége elvarázsolt, teljesen magával ragadott és mindennél erősebben vonzott magához. Ó, és ahogy telt ajkai lágyan, majd egyre követelőzőbben az enyéimre tapadtak, egyszerűen leírhatatlan. Bárgyú mosoly terült el az arcomon és csillogó szemekkel meredtem a tanárnő krétát tartó kezére. Hirtelen egy papírgalacsin talált fejen kizökkentve édes ábrándozásomból. Felvettem a földről és kérdőn néztem körbe a teremben. A hátsó padban ülő Jennifer és csatlósai gonosz pillantást vetettek rám. Felhúztam a szemöldököm és újra előrefordultam. Nem akartam lealacsonyodni a szintjükre. Kemény erőfeszítések árán igyekeztem újra felvenni az óra menetét és összevont szemöldökkel koncentráltam, amikor egy újabb galacsin talált fejen. Vettem egy mély levegőt, lehunytam a szemem, de egyébként nem reagáltam. Kisvártatva egyszerre három papírgombócot éreztem a hátamba fúródni. Ingerülten megperdültem a helyemen és a középső ujjammal egy félreérthetetlen jelet felmutatva tátogtam Jennifer felé:
- Kapd be, ribanc!
- Miss Wilson! – hasított a levegőbe a tanárnő hangja. Ledermedtem és lassan leeresztettem a kezem, majd a villámló szemébe néztem. – Hát micsoda viselkedés ez?! Szégyellje magát! Délután két óra elzárás!
- De, tanárnő…- akartam tiltakozni, de leállított:
- Ha így halad, három lesz belőle!
Szólásra nyitottam a szám, de aztán jobbnak láttam, ha csendben maradok. Szükségem volt a plusz kreditpontokra az egyetemi felvételihez, nem lett volna tanácsos éppen most kihúznom a gyufát. Fortyogtam a dühtől és az óra hátralevő részében karba tett kézzel duzzogtam. Hátulról apró, kis kacajok jelezték, hogy a három Barbie jól szórakozik. Jennifer volt a suli aktuális méhkirálynője, Jenna és Jessica pedig két agyatlan liba, akik vakon követték őt. Vastag smink, platinaszőke haj, szoláriumban barnult bőr és legalább tíz centivel rövidebb szoknya az iskolai egyenruhánál. De persze senki nem szólt rájuk, ők szabadon megszeghettek minden szabályt. Az iskolában csak TriplaJ néven emlegették őket. Azt hiszem, minden suliban vannak ilyenek, de pechemre ők pont engem szúrtak ki maguknak.
A csengő hangos berregése hasított a levegőbe és mindenki szedelőzködni kezdett. Gyorsan bedobáltam mindent a táskámba és az ajtóhoz indultam, de Jenny az utamat állta:
- Hova-hova ilyen sietősen, Ariel? – futtatta át egy vörös tincsemet a tökéletesen manikűrözött körmei között. – Nem felejtettél el valamit? – emelte a magasba egy gúnyos mosoly kíséretében a telefonomat.
- Add vissza! – kaptam dühösen utána, de már késő volt: feloldotta a billentyűzárat és meglátta a képernyőn Niall rózsát tartó alakját.

- Ó, de édes – mutogatta körbe gügyögve. – Ariel szerelmes a kis popsztárba – hallatott cuppogó hangokat a szájával. Betelt a pohár és kitéptem a kezéből a mobilomat.
- Te – mutattam a mellkasa közepére ingerülten remegő kézzel. – Egy utolsó szajha vagy, akit csak az tesz boldoggá, ha másokat tönkretehet. De mondok én neked valamit kicsi szívem, rossz emberrel kezdtél ki! – törtem utat mellette durván, de az ajtóból még visszafordultam. – Ó, és még valami: a giga pattanás az orrodon a két kiló vakolat alatt is látszik! Szívesen – kacsintottam rá, ezzel megadva neki a kegyelemdöfést és egy elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy az arcára kiült a döbbenet. Akik szem- és fültanúi voltak ennek az egésznek, igazi tapsviharral és füttykoncerttel jutalmazták a beszólásomat. Így már nem is tűnt olyan vészesnek a büntetés…

WENDY

Az öltözőmben készültem a próbára és közben a fülemben üvöltött a Fall Out Boy This Ain’t a Scene, It’s an ArmsRace száma. Miután megpörgettem a levegőben, a földre hajítottam a törölközőmet, vad léggitározásba kezdtem és körbetáncoltam a szobát. Behunyt szemmel, teljes átéléssel énekeltem, majd a szám végén terpeszbe álltam és a jobb kezemet győzedelmesen a magasba emeltem:

- Köszönöm, London! Szuperek voltatok! – kiabáltam, mire hangos nevetés csapta meg a fülem. A szemeim egyből felpattantak és ijedten néztem farkasszemet a tükörben a váratlan vendégemmel. Kitéptem a fülemből a fülhallgatót és megperdültem a sarkamon, majd a hajamat kezdtem igazgatni teljesen zavarba jőve.
- Mióta állsz itt? – kérdeztem félve a választól.
- Már egy jó ideje – vigyorgott kajánul.
- Ó, Istenem – temettem a szégyentől vöröslő arcomat nevetve a tenyerembe.
- Jó látni, hogy valami sosem változik – öklözött játékosan a vállamba.
- Ne ronts a helyzeten, Will! – mutattam fel a mutatóujjamat fenyegetően, mire úgy tett mintha becipzározná a száját. Elvigyorodtam és a karjaim közé zártam.
- Hiányoztál – nyomott puszit a hajamba.
- Te is nekem – bújtam még szorosabban hozzá.
- Kop-kop-kopp! – nyitott be az ajtón Bob. – Művésznő, drága, a Nagyságos Rendezőúr kéreti a színpadra – megtorpant és kissé hitetlenkedve pillantott végig Willen. – Csak nem megzavartam ezt a kis összeborulást? – vonta fel a szemöldökét vigyorogva.
- Nem – forgattam meg a szemem és a tükörhöz indultam, hogy összefogjam a hajam.
- Szia, Bob – nyújtotta felé a kezét Will mosolyogva.
- Szia – ráztak kezet. – Már jó régen láttalak, mi újság veled? Mikor jöttél vissza? – karolta át Will vállát és kezdte kifelé terelni, de még a folyosóról visszakiabált: - Két perc, művésznő!
- Jó – válaszoltam nevetve.
Laza fonatba kötve zaboláztam meg rakoncátlan tincseimet, majd dúdolva a telefonom után nyúltam és elmosolyodtam Zayn sms-e láttán:
Hiányzol, édes! Mondd, hogy érted mehetek a próba után! *bociszemek* xx Z
Gyorsan bepötyögtem a választ és elküldtem neki:
Persze, drága! Majd hívlak, ha végeztem! xoxo Wen
Visszahajítottam a mobilt a táskámba, majd boldogan dúdolva kifelé indultam. Hátulról a színpadra sétálva, összezavarodva néztem körbe, hiszen a többiek kíváncsi szeme a nézőtérről tapadt rám.
- Ó, a művésznő is megtisztel minket a jelenlétével – hallottam meg egy gunyoros hangot a hátam mögül, majd megéreztem egy kezet a derekamon. Oldalra fordulva Andy gonosz villámokat szóró szemével találtam szembe magam. – Értem én, hogy a középpontba vágysz – kezdte hangosan, hogy mindenki hallja – de nem ez a megfelelő pillanat – terelt határozottan a színpad eleje felé. Szólásra nyitottam a számat. – Vagy esetleg szeretnél mondani nekünk valamit?! – csendben fúrtam a tekintetem az övébe. A mellkasom dühösen emelkedett és süllyedt, a kifakadás határán álltam, de tudtam, hogy nem kiabálhatok vele, ő mégiscsak a főnököm. – Sejtettem – húzta álnok vigyorra a száját. – Menj, ülj le! – utasított. Teljesen elvörösödtem és a fejemet lehajtva, indulattól remegő tagokkal lesétáltam a nézőtérre a dermedt csendbe burkolózó többiekhez, akik árgus szemekkel figyelték minden mozdulatomat. Kihúztam magam és lehuppantam Will mellé, aki nyugtatásként megszorította a kezem.
- Utálom – tátogtam felé hangtalanul.
- Tudom – válaszolt hasonlóképpen, megértően bólintva.
Megalázott a barátaim előtt, ezt sosem bocsátom meg neki.

 

ZAYN

 

Wendy hangja furcsa volt a telefonban, nem tűnt túl boldognak, ezért igyekeztem minél hamarabb a színházba érni. Útközben beugrottam a tisztítóba az öltönyömért, vettem magunknak kávét, majd néhány perc múlva befordultam a színház parkolójába. Kezembe kapva a papírpoharakat vidáman, ruganyos léptekkel haladtam Wen öltözője felé. Az ajtó résnyire nyitva volt és egy beszélgetésfoszlány ütötte meg a fülem:
- Nyugodj meg, Wendy!
- Már hogy a fenében tudnék megnyugodni, Will?! Ez a pasi egy elmebeteg! Be kéne záratni!
- Na…
- Csak semmi na! Kirúgott egy táncost csak, mert tüsszentett, és egy másikat, mert kiment a mosdóba. És ez még csak az első próba volt. Képtelenség, hogy kibírjam ezt a lelki terrort még négy hónapig! És mi az, hogy még mindig nincs itt a főszereplő?! Kész vicc ez az egész! – hallatszott, hogy Wen ingerülten járkál fel-alá.
Félszegen kopogtattam, majd benyitottam. Az arcomról leolvashatták, hogy fültanúja voltam a beszélgetésnek.
- Szia, Zayn . köszönt Wendy halkan, kidörgölve a szeméből egy könnycseppet.
- Sziasztok!
- Mennyit hallottál?
- Éppen eleget, de szerintem nem csak én, hanem az egész színház is – léptem hozzá közelebb és karoltam át a derekát szabad kezemmel. – Mi történt, kicsim? –nyomtam puszit a homlokára. Felém fordult és teljesen a mellkasomhoz simult. Forró könnyei jeges tőrként vájtak a szívembe.
- Szörnyű volt – motyogta a pólómba, mire én még szorosabban öleltem, éreztetve vele, hogy velem nem eshet bántódása.
- Khm…- köszörülte meg a srác a torkát, feszengett kissé a kialakult helyzett miatt. Wendy egyből felkapta a fejét és könnyáztatta, gyönyörű szemei köztünk cikáztak.
- Jaj, de bunkó vagyok - igyekezett megzabolázni remegő hangját. – Will, ő itt a barátom, Zayn Malik és Zayn, ő itt egy nagyon régi, kedves ismerősöm, Will Evans. – nem kerülte el a figyelmemet a kedves jelző.
- Örülök, hogy megismertelek – nyújtotta felém a kezét a srác és észrevettem, hogy gyűrűt visel, tehát házas. Ez némileg enyhít a körülményeken, de semmi sem zárható ki.
- Szintúgy – fogadtam el a felkínált kézfogást.
A levegőbe hangos csengetés hasított és Will a zsebéhez kapott és elővette a telefonját.
- Ne haragudjatok, de ezt fel kell vennem, Lucy hív – közölte úgy, mintha magától értetődő lenne, kiről beszél.
- Rendben – vonta ölelésébe Wen. – Üdvözlöm őt és a gyerekeket is!
- Átadom – mosolyodott el Will. – Legyél jó, kicsi Wendy – nyomott puszit Wen hajába. – Sziasztok! – viharzott ki az ajtón.
Jelenleg nem tudtam mire vélni az előbb a szemem előtt lejátszódó jelenetet. Ki ez a Will és miért viselkedett így Wendyvel? Ledermedve álltam és az ajtót figyeltem, amin keresztül távozott, amíg Wendy a tükörhöz sétált és szedelőzködni kezdett.
- Csak egy barát – kezdte halkan. – Olyan, mintha a bátyám lenne. Gyerekkorom óta ismerem, sosem tudnék rá ÚGY gondolni – nézett velem farkasszemet a tükörben. – És ő se rám. Főleg azért, mert házas és van két tüneményes gyereke.
Ennyi nekem bőven elég volt, meg éne tanulnom bízni az emberekben és… Wendyben is.

- Kávét? – döntöttem oldalra a fejem vigyorogva és a magasba tartottam a poharakat.
- Kérek – mosolygott rám angyalian és az egyikért nyúlt, de én elhúztam előle. Értetlenül vonta össze a szemöldökét. – Á-á, semmi sincs ingyen – mutogattam az arcomra puszit kérve.
Édesen kuncogni kezdett és lábujjhegyre állt, hogy elérje az arcom, de gyorsan elfordultam és lágyan az övére tapasztottam a számat. Óvatosan lemanővereztem az asztalra a kávét, majd mindkét kezemmel szorosan magamhoz vonva élvezettel simítottam végig nyelvemmel az ajkain, mire azok egy halk sóhaj kíséretében elnyíltak utat engedve nyelvünk vad táncának.

 

DAISEY

 

Sajnos Mrs. Robinson már nem állt olyan pozitívan a dolgokhoz, mint én, így az egész délutánomat a biológia szertár takarításával töltöttem. Felfordult a gyomrom a sok lében úszkáló furcsa izétől, a csontvázaktól és a bagolyköpetektől. Három órával és egy komolyabb rosszulléttel később duzzogva, hullafáradtan hagytam el az iskolát és indultam haza. Magamban már legalább ötször felpofoztam Jennifert, de tudtam, hogy a valóságban nem érné meg a fáradtságot, sem a két hét felfüggesztést. Alig fél év múlva végleg magam mögött hagyhatom ezt az istenverte helyet és vár rám valamelyik nagy egyetem jogi kara. Elmosolyodtam a gondolatra, ahogy a pulpituson ülve a kezemben tartom az egész tárgyalás menetét.
Enerváltan csoszogva pakoltam egyik lábam a másik után. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ma este még csinosan kiöltözve a balettba menjek. Jelenleg nem vágytam semmi másra csak egy jó, meleg fürdőre és az ágyam puha, ölelő karjaira. Fázósan vontam össze magamon a kabátot. Egyszerűen gyűlöltem ilyenkor hazamenni: még alig múlt öt óra, de már sötét volt és csontig hatoló hideg. A végtelennek tűnő utcákra csak a villanyoszlopok gyér fénye hintett némi világosságot. Egy lélek sem járt kint, teljesen kihalt volt a környék.
Hirtelen egy autó reflektorai borították fényárba a járdát, de ahelyett, hogy tovább hajtott volna lelassított és mellettem gurult tovább. Egy apró, félős pillantást vetettem a kocsi felé, de sötétített üvegein, bármennyire is igyekeztem, képtelen voltam átlátni. Megfordult a fejemben, hogy pont ilyen autókkal szokták elrabolni a fiatal lányokat, de gyorsan elhessegettem a gondolatot és azzal nyugtattam magam, hogy biztosan eltévedt, vagy netán keres valamit. De ez az elméletem csúfosan romba dőlt, amikor két kanyar után még mindig a nyomomban volt. 

A szívem vadul zakatolt, ki akart törni a mellkasomból. Kétségbeesetten igyekeztem működésre bírni az agyamat és kitalálni valamit, de a pánik teljesen lebénított. Elkeseredtem kutattam a kiút után és csak azért imádkoztam, hogy épségben elérjek az utca végére, mert onnan már csak alig kétszáz méter választott volna el az otthon melegétől. Megszaporáztam a lépteimet és próbáltam a lehető legnyugodtabbnak és legmagabiztosabbnak tűnni. Már éppen kezdtem fellélegezni, amikor az utolsó kereszteződéshez érve a kocsi csikorgó kerekekkel befarolt elém. A félelemtől elkerekedett szemekkel, a torkomban dobogó szívvel torpantam meg. Zihálva kapkodtam a levegőt, megfeszítettem az izmaimat, lélekben felkészültem rá, hogy az utolsó néhány métert sprintelve teszem meg hazáig.
Lassan lehúzódott az ablak és a vezető csábítónak szánt mosollyal nézett rám:
- Szia, szépség!