30. felvonás

Sziasztok! ♥
Azta HARMINCADIK fejezet, eddig is eljutottunk, hihetetlen, hogy ez a történet egy nyári, apró ötletből nőtte ekkorára magát! 

El kell mondanom nektek, hogy az előző fejezetnél hagyott kommentjeitek nagyon jól estek. Csak gyanútlanul beléptem a gmail fiókomba és ott fogadott az a levél, hogy "megjegyzés érkezett". Természetesen nem bírtam türtőztetni magam és egyből megnyitottam, aztán elolvasva a kedves szavakat csak szorongattam a kezemben a telefonomat és potyogtak a könnyeim. Hitetlenkedve futottam nekik újra és újra. Fogalmatok sincs, mennyi erőt merítek ebből! A másik, amit szintén köszönök, az a 22 feliratkozó (igen, tényleg 22 van, csak egyet nem jelez ki a kezdetektől fogva a blogger...kezdem gyanítani, hogy nem kedvel engem túlzottan ez a program :D ).

Egyébként ma komolyan viaskodtam saját magammal. Az egyik felem pánikszerűen tanulásra akart ösztönözni, a másik meg nem bírta kordában tartani a kreativitását. Nehéz döntés volt... de aztán hagytam magam elcsábítani és írni kezdtem. Ti is ilyen nehezen viselitek a suli közeledtét vagy csak engem visel meg ennyire? 

És most gondolom felmerül bennetek az a kérdés, hogy "meddig rizsázik még?!", de nyugalom, azonnal befogom. Már csak annyi van hátra, hogy jó olvasgatást kívánjak!

Puszi ♥ - W.

PIPER

- NEEEE! NEEEE!!! – halottuk a földszintről Harry kiabálását. Ledermedve nézünk össze Daiseyvel. Szinte egyszerre pattantunk fel és rohantunk az ajtó felé. Leszáguldottunk a lépcsőn és értetlenül figyeltük az előttünk lejátszódó eseményeket.
- Hova vigyük? – kérdezte Zayn.
- Fektessük ide, aludnia kell! – válaszolt Wen.
Görcsösen szorongattam a korlátot, mert félő volt, hogy remegő térdeim hamarosan felmondják a szolgálatot. Dee ösztönösen cselekedett és segített a kába Harryt a kanapéhoz támogatni. Haz összekuporodott, légzése lelassult és végre elaludt.
Wendy zilált alakjára néztem. Eddig észre sem vettem, hogy ilyen szörnyen fest. Haja kócos volt, szemei karikásak és keze vadul remegett. Rám emelte elgyötört tekintetét és fejével intett, hogy beszélni akar velem a konyhában. Szó nélkül követtem őt. Leült a pult mellé és átmasszírozta a halántékát. Türelmesen vártam, hogy mikor szólal meg. Hatalmasat sóhajtott, majd komoly arccal nézett rám:
- Miért nem mondtad el? – tette fel azt a kérdést, amitől a legjobban féltem. Nagyot nyeltem és halkan motyogtam a választ:
- Mert tudtam, hogy gyáva döntésnek tartanád…
- Piper – nézett rám úgy, mintha elmeháborodott lennék. – Soha nem gondolnám így! 19 évesen egy gyerek teljesen felboríthatja az életedet, hatalmas felelősséggel jár. Nehéz döntést hoztál meg, de ha úgy érzed, hogy ez volt a helyes, akkor én maximálisan melletted állok. Igazából büszke vagyok rád, hogy mindezek ellenére erős tudtál maradni.
Ajkaim megremegtek és egy komisz könnycsepp tört utat magának.
- Köszönöm – suttogtam.
Wendy felállt és az ölelésébe vont.
- Ez természetes. De nem hidd, hogy Jane nénivel is ilyen könnyen megúszod – tolt el magától egy kicsit, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Tudom – hajtottam le a fejem és a lábujjaimat kezdtem vizslatni.
Mindketten összerezzentünk a halk kopogtatás zajára és az ajtó felé kaptuk a fejünket.
- Bocsi, hogy zavarok – dugta be a fejét Daisey – de megjöttek a fiúk.
Wendy bólintott, még egyszer megszorította a kezem, aztán mindketten magamra hagytak.
A falhoz hátráltam és hátravetettem a fejem. A plafont bámulva, összehúzott szemekkel a gondolataimba merültem. Tudtam, hogy nehéz lesz, de azt nem sejtettem, hogy ennyire. Nyomasztó volt, ahogy a puszta tény, hogy erről beszélnem kell anyuval rám nehezedett.

ZAYN

Kimentem az udvarra, hogy elszívjak egy cigit. Igaz, hogy szilveszterkor megfogadtam, hogy többé nem teszem, de most úgy éreztem, ez az egyetlen, ami kicsit meg tudja nyugtatni szétzilált idegeimet. Nagyot szívtam belőle, majd lassan, elmélázva fújtam a füstöt a levegőbe és figyeltem, ahogy fodrozódva semmivé vált. Annyi minden történt az elmúlt néhány órában: Piper, aztán Harry…majd Wendy. Igen, talán ez az utolsó fájt a legjobban…

*visszaemlékezés*

Hozzám simult és az ujjait az enyéim közé fűzte, aztán mély levegőt vett és lehunyta a szemét:
- Úgy félek, hogy most már mindig így lesz – suttogta olyan halkan, hogy félő volt, a szél elnyomja alattomos zajával – hogy teljesen egyedül maradok.
- Kicsim, te sosem leszel egyedül – toltam el egy picit magamtól. – Én mindig melletted leszek! – simítottam végig gyengéden az arcán.
- Most ezt mondod… - fúrta tekintetét az enyémbe. – De mi rá a garancia? – durva szavai hatására egy ütemet kihagyott a szívem és a mellkasom elszorult. Hitetlenkedő pillantásomat megelőzendő gyorsan becsuktam a szemem és úgy motyogtam:
- Mert szeretlek…
Mély csenddel válaszolt. A szó – szeretlek – kínosan lebegett köztünk a levegőbe. Rettegve nyitottam fel elnehezült szemhéjamat. Wendy ajkai meglepett O- alakba merevedtek, csillogó, barna szemei most tompán meredtek rám.
- K-köszönöm – nyögte dadogva.
Jeges tőrként hatolt a szívembe ez az egyetlen szó ás a fájdalom szétterjedt az egész testemben. Szégyenemben a tenyerembe temettem az arcom. A vállamra tette a kezét és úgy tűnt, mondani akar valamit, de ekkor meghallottuk Harry kiáltásait:
- NEEEE! NEEEE!!!
Wendy egy szó nélkül felpattant és berohant a házba. Vonakodva bár, de én is követtem.

*visszaemlékezés vége*

„Köszönöm” visszhangzott megállás nélkül a fejemben. Talán túl hamar hozakodtam elő vele, talán nem ez volt a megfelelő alkalom, talán ő nem így érez… Nem tudom, tényleg nem tudom. Gondterhelten meredtem magam elé és nagyot ugrottam, amikor egy kéz szorította meg a vállamat. Louis magasodott felém, majd ő is leült mellém a veranda lépcsőjére.
- Jól vagy, haver?
- Persze, minden rendben – hazudtam.
- Akkor az ott mi? – bökött a kezemben tartott cigi felé. Teljesen megfeledkeztem róla. Egyetlen szippantás után annyira belemerültem a gondolataimba, hogy mostanra csak egy apró, elszenesedett csikk emlékeztetett arra, hogy mit is akartam csinálni. Halványan elmosolyodtam és ábrándozva néztem magam elé. – Hahó, Zayn! – kalimpált a szemem előtt Lou. – Figyelsz te rám?!
- Öhm…igen, persze – tértem magamhoz.
- Azt mondtam, hogy menjünk be, mert megfagyok! – dörzsölgette fázósan a karjait.
- Oké – vigyorodtam el. Elhajítottam a csikket és gondosan rátapostam, majd követtem Louist befelé.
A többiek laza körben álltak és Harryt figyelték.
- Mióta vagy így kiütve? – kérdezte Niall.
- Úgy háromnegyed órája…- sóhajtott Wendy fáradtan. – Már nagyon szüksége volt egy kis alvásra.
- Rád is rád férne – tette a vállára a kezét Liam aggodalmasan.
- Nem lehet…- tiltakozott erőtlenül Wen.
- Már miért ne lehetne?!
- Mert figyelnem kell Harryre…
- Tudtommal egy ideig nem szalad el – húzta fel a szemöldökét Louis. – Álmában nem tud hülyeségeket csinálni.
- Jó, de mi lesz, ha felébred? – kontrázott Wen.
- Mi lenne?! Mi itt vagyunk! – mondta ki a magától értetődőt Niall.
- De…
- Nincs de! Menj és pihenj egy kicsit! – terelte Liam finoman a lépcső felé.
- Hát, jó – adta be végül a derekát. Vetett még egy hosszú pillantást a mélyen szuszogó Harryre, majd az emeletre ballagott.
- Hát, haver! Makacs egy barátnőd van! – karolta át a vállam Lou vigyorogva.
- Az biztos – erőltettem egy fanyar mosolyt az arcomra.

LOUIS

- Dee! Hol van Piper?
- Öhm…nem tudom – húzta össze a szemöldökét elgondolkozva. – Utoljára a konyhában láttam, amikor Wendyvel beszélt. Szerintem azóta nem jött ki.
- Oké, köszi – mosolyogtam rá, majd egy határozott mozdulattal kicsaptam a konyhaajtót.
Piper az asztalnál ült és a zajra ijedten kapta fel a fejét. Hosszú, hullámos haja és a bögréjében gőzölgő zöldtea Eleanorra emlékeztetett. Az egyetem és a próbák miatt mostanság nem sok időnk jutott egymásra, eszméletlenül hiányzott. Megráztam a fejem hogy egy kissé elhessegessem a gondolatot.
- Szia – léptem közelebb.

- Szia, Louis – szemeiben kíváncsiság és talán egy kis félelem tükröződött. Már annyiszor megbántam, hogy akkor este úgy elvesztettem a fejem...
- Csatlakozhatok? – döntöttem oldalra a fejem.
- Persze, gyere nyugodtan – bólintott. – Teát?
- Igen, kérek, köszi – húztam ki egy széket és huppantam le rá. Amíg a pultnál szorgoskodott volt időm átgondolni, hogy mit is szeretnék neki mondani. Már-már úgy tűnt, hogy feleslegesen húzza az időt, de aztán végre letett elém egy bögre teát és visszaült a helyére. Kerülte a szemkontaktust, inkább lehajtotta a fejét és a kezeit fixírozta.
- Sajnálom, hogy olyan durván reagáltam…csak tudod ez engem elég mélyen érintett… - érdeklődve emelte rám a tekintetét, várta, hogy folytassam. – Harry a legjobb barátom és még sosem láttam ennyire összetörve egy lány miatt. Sejtettem, hogy sokat jelentesz neki, de arról fogalmam sem volt, hogy ennyire. Aztán, amikor megtudtam, hogy mi történt veled rájöttem, hogy milyen seggfej módon viselkedtem. Akaratlanul is sikerült felidézned bennem a múltam egy darabját – nagyot sóhajtottam az előtörő emlékek hatására. – Évekkel ezelőtt, még az egész X-faktor, banda, hírnév őrület előtt tettem néhány olyan dolgot, amire nem vagyok büszke. Volt egy lány… - most rajtam volt a sor, hogy a kezeimet bámuljam. – Egyik nap bejött a boltba, ahol dolgoztam. A ruhája szakadt volt, a haja csapzott, a sminkje lefolyt. Egyből megakadt rajta a szemem, ismerős volt, egy évfolyamba jártunk. Feldúltan csörtetett át a helyiségen és egyenesen a női részlegre ment. Szabadkozva hagytam ott a lányokat, akiket addig szédítettem a hangszereknél énekelve és utána siettem. Amikor odaértem a sorhoz, ahol nézelődött, észrevettem, hogy vadul remegő kezén egy csúnya vágás éktelenkedik. Közelebb mentem hozzá, így egyre tisztábban hallottam ingerült szitkozódását. „Segíthetek valamiben?” – kérdeztem. Ijedten nézett rám, szemei elkerekedtek, aztán egy szempillantás alatt patakokban kezdtek folyni a könnyei. Összegörnyedt és átadta magát a zokogásnak. Kezeit a hasára szorította és erőtlenül csúszott le a földre. Összekuporodott, felhúzta a térdeit és előre-hátrahintázott. Egy ideig feszengve álltam ott, majd leguggoltam hozzá és a térdére tettem a tenyerem. „Ki tette ezt veled?!” Hevesen rázta a fejét, nem akarta elmondani. „Mondd el, KI VOLT AZ!” – kértem nyomatékosabban. Hangja el-elcsuklott, sokkos állapotban volt, de végül kinyögte: Charlie Harold – még annyi év után is undorodva ejtettem ki a nevét. – Elborult az agyam, felpattantam és szó nélkül kiviharzottam a boltból. Charlie a húgom bandájának tagja volt, akár ő is lehetett volna az áldozat. Péntek este volt, tudtam, hogy a törzshelyén találom. Odamentem és péppé vertem, a rendőrök szedtek le róla. Benn tartottak egész éjszakára, de mivel tiszta voltam, másnap elengedtek. Egy hónapra felfüggesztettek a suliból és persze a melóból is kirúgtak – végre Piperre pillantottam. Arcát könnyek csíkozták, ujjai elfehéredtek, ahogy a bögrét szorította. – Csak azt akartam, hogy tudd: bár el sem tudom képzelni, min mész most keresztül én melletted állok – nyúltam át az asztalon és szorítottam meg a kezét.
- HOL VAN?! – tört utat magának kintről Tommy zaklatott hangja. A választ nem hallottuk, de kisvártatva kivágódott az ajtó és megjelent a kifulladva lihegő Tommy. Egyenesen Piperhöz rohant és szorosan magához vonta. Felálltam és igyekeztem észrevétlenül kisompolyogni. Pipe utánam szólt:
- Louis?
- Hm? – fordultam hátra.
- Köszönöm!
Mosolyogva bólintottam és magukra hagytam őket.

NIALL

A mosdó felé tartottam, azt hiszem túl sok ásványvizet ittam. A kezemet a kilincsre tettem, amikor az hirtelen lenyomódott és a meglepett Daiseyvel találtam szemben magam.
- Ó, bocsánat. Nem tudtam, hogy itt vagy – szabadkoztam.
- Semmi baj – húzta kacér mosolyra az ajkát, majd kikémlelt a folyosóra és a pólómnál fogva berántott a fürdőszobába. Szélsebesen bezárta az ajtót és felém fordult. Nem szólt semmit csak ártatlanul pislogott rám. Összefontam a karjaimat a mellkasom előtt és rávigyorogtam:
- Nos?
- Mit nos?
- Miért zártál be ide?
- Ha szeretnél, bármikor elmehetsz…- mutatott az ajtóra.
- Ki mondta, hogy szeretnék? – mentem bele a játékba.
- Akkor jó – tett egy lépést felém.
- Miért is? – léptem én is közelebb hozzá.
- Csak – vonta meg a vállát. A távolság már alig néhány centiméterre csökkent.
- Hm – hümmögtem és átkaroltam a derekát miközben ő a nyakamba csimpaszkodott. – Olyan vagy, mint egy kismajom…egy apró, kis pókmajom.
Hangosan felnevetett:
- Ó, te aztán tudsz bókolni.
- Igyekszem – pislogtam rá álszerénységgel.
- Áll még a múltkori randi? – döntötte oldalra a fejét kíváncsian.
- De még mennyire! – tapasztottam a számat az övére. Nem tiltakozott, sőt lelkesen viszonozta. Nyelvemmel végigszántottam édes ajkain, mire azok egy halk sóhaj kíséretében elnyíltak. Még közelebb vontam őt magamhoz és élveztem, ahogy a nyelveink összeforrtak.
- Niall? Odabent vagy? – hallatszott az ajtó túloldaláról Zayn hangja. Vonakodva húzódtam el Deetől és válaszoltam:
- Igen. Miért? – Daisey nevetve fúrta kipirult arcát a mellkasomba.
- Akkor igyekezz. Piper mondani akar valamit és csak akkor hajlandó elkezdeni, ha mindenki ott van.
- Oké, mindjárt megyünk.
- Többes szám?! Azt hittem, egyedül vagy…- bizonytalanodott el.
- Én is itt vagyok – szólt ki Dee.
- Jó, meg sem kérdezem, mit csináltok odabent, srácok…- Zayn hangján hallatszott, hogy nevet. – Megyek, szólok Wendynek. Addig kapjátok össze magatokat.
- Istenem – tört ki belőlünk a nevetés egyszerre.
Nyomtam még egy puszit a szájára, kézen ragadtam és kifelé vezettem. A folyosóra érve megszólalt:
- Na, és azt lehet tudni, hogy hova megyünk?
- Á-á…az titok – kacsintottam rá.
- Hé! Ne csináld már! – biggyesztette le az ajkát.
- Ne is próbálkozz, nem fogsz meghatni – böktem meg az orrát kedveskedve.
- Oké – sóhajtott színpadiasan. – Amúgy te nem a mosdóba indultál eredetileg? – húzta fel a szemöldökét.
- Ja…- vigyorodtam el. – de igen – nyomtam még egy puszit az arcára, majd sarkon fordultam.

ZAYN

Óvatosan nyitottam be a szobájába, nem akartam nagy zajt csapni. Összekuporodva feküdt az ágyon és az én kötött, kék pulcsimat viselte. Önkéntelenül is elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott a hó csata utáni beszélgetésünk. Közelebb léptem hozzá és letérdeltem az ágya mellé. Finoman végigsimítottam tökéletes ajkain, amik érintésem hatására szétnyíltak. A hajába túrtam és apró puszit nyomtam a homlokára, majd az egyik és a másik szemhéjára. Hosszú szempillái megremegtek és végre szabadon engedték gyönyörű szemeit. Értetlenül nézett rám.

- Ideje felkelni, kincsem – cirógattam végig az arcán. – Piper szeretne nekünk mondani valamit.
Összehúzta a szemöldökét. Végigsimítottam a két kis ráncon a szemei felett, mire azok enyhülni kezdtek, majd teljesen eltűntek tökéletes arcáról.
- Zayn, én úgy sajná…- kezdte, de a szájára tapasztottam mutatóujjamat.
- Ne most, ezt majd később megbeszéljük. Most gyere – nyújtottam felé a kezem. Beletette az övét és összekulcsoltuk az ujjainkat. Bármennyire is fájt, amit mondott, vagyis inkább, amit nem mondott, még mindig ő volt a legjobb dolog az életemben.
Lassan ballagtunk lefelé, teljesen rám támaszkodott. A nappaliba érve a szemét álmosan törölgető Harry szorított nekünk helyet a kanapén. Wendy leült, én pedig a karfán akartam elhelyezkedni mellette, de lehúzott magához, így végül az ölembe kuporodott és a mellkasomhoz simult. Közelsége egyszerre esett jól és vájt jegesen a szívembe. Szinte ösztönösen nyomtam puszit a haja tövére, mire még szorosabban bújt hozzám. Karjaim automatikusan fonódtak köré.
Minden szempár Piperre szegeződött, aki kissé feszülten állt előttünk.
- Ka-kaptam egy levelet… - nyögte a könnyeit nyelve. – a…a…- nem tudta folytatni. Louis bátorítóan szorította meg a kezét. – a Királyi Balettől. Azt kérik, hogy jelenjek meg elbeszélgetésen holnap délután kettőkor – fejezte be hadarva, újult erőre kapva.
Ha azt nem is értettük, hogy Piper ezt miért velünk osztja meg, a súlyát éreztük a dolognak: Wendy reszketősen sóhajtva hunyta le a szemét, Liam csak a fejét rázta, és Harry? Ő felpattant és ingerülten a haját tépve róni kezdte a végeláthatatlan köröket.
Kulcscsörgés hallatszott, majd kattant a zár és a folyosóról gurulós bőrönd kerekeinek kellemetlen hangja tört utat magának. Az összes pillantás az ajtóban feltűnő Jane néni sziluettjére tapadt…