36. felvonás

Sziasztok! :)
Elérkezett az idő, hogy újabb meglepetést hozzak nektek, amivel meghálálhatom, hogy vagytok nekem! Ezért szeretnélek titket újra megkérni, hogy küldjetek mondatokat. Remélem ezúttal aktívabbak lesztek! ;) Nos, a lényeg: 

Kérlek, küldjetek mondatokat az elérhetőségeimre (Tollforgatók menüpont alatt). Lehet romantikus, vicces, hosszú, rövid, egy idézet, egy filmcím, akármi, amit be tudok építeni egy szövegbe! Köszönöm! :)

És most pedig következzen az új rész, jó olvasgatást!

Puszi ♥ - W.

Ui.: rájöttem, hogy a múltkori bevezetésemből kihagytam, hogy mostmár csak SZERDÁNKÉNT hozom a részeket!

WENDY

 

- Na, végre, hogy itt vagytok! – fogadott minket Harry. Minden egyes porcikájából sütött a feszültség és képtelen volt egy helyben megállni. Vagy a talpán hintázott, vagy pedig a kezét tördelve türelmetlenül fel-alájárkált.

- Hé! – karoltam belé nevetve. – Nyugalom! Még van fél óra kezdésig – az arcán megjelent egy apró, bűntudatos kis mosoly és megvonta a vállát. – Na, gyere ide! – öleltem magamhoz.

- Beszélhetnék veled négyszemközt? – suttogta a fülembe alig hallhatóan.

- Persze – bólintottam rá és kiengedtem a kezeim közül. – Menjetek, üljetek le, az egész hetes páholy a miénk.

- És, te nem jössz, kincsem? – karolta át a derekamat Zayn miközben ellenállhatatlanul csillogó tekintetét az enyémbe fúrta.

- De, azonnal. Csak még elszaladok a mosdóba – hazudtam minden színházi gyakorlatomat bevetve.

- Rendben, de siess – nyomott puszit az arcomra.

- Természetesen – kacsintottam rá, majd vetve egy sokat mondó pillantást Harryre, elindultam abba az irányba, amelyikbe a mosdót sejtettem.

Talán már öt perce szobroztam a folyosón és halkan dúdoltam magamban, amikor a fürtös méltóztatott végre felbukkanni.

- Azt hittem, már ide se érsz! – dorgáltam vigyorogva.

- Nem mindenkinek megy olyan könnyen a hazudozás, mint neked – fonta össze karjait a mellkasa előtt tettetett sértettséggel.

- Hé! – hördültem fel. – Ez övön aluli volt.

- Most mi van? – vigyorodott el úgy, hogy arcának kisfiús bájt kölcsönző gödröcskéi vidám táncot jártak. – Csak megdicsértem a színészi tehetséged.

- Ó, te úgy tudsz bókolni, ahogy senki más – tettem a kezemet a szívemre színpadiasan, kiváltva belőle egy hangos röhögő görcsöt. – Na – böktem meg a vállát, hogy végre összeszedje magát egy kicsit. – Miről akartál beszélni velem? – döntöttem oldalra a fejem érdeklődve.

- Hát…tudod…- fagyott le a mosoly az arcáról és teljesen elkomorodott. – Az van, hogy…öhm…vagyis…

- Kinyögöd még ma? – nevettem rá.

- Tudod, mit? Nem érdekes. Hagyjuk, menjünk inkább be és élvezzük az előadást, azonnal kezdődik – hadart eszeveszett tempóval és elindult a terem irányába.

- Várj! – rántottam vissza a karjánál fogva. – Mondd el! – pislogtam rá bátorítóan. Lesütötte a szemét és tépelődve beharapta az alsóajkát, látszott rajta, hogy azon rágódik, hogyan is kezdjen bele. Már éppen szólásra nyitotta volna a száját, amikor megjelent mellettünk egy szmokingos férfi:

- Ön Miss James? – szólított meg udvariasan.

- Igen, én – bólintottam megilletődve.

- Velem tudna jönni a színfalak mögé? Miss Davies külön kérése.

- Öhm…természetesen – vontam össze a szemöldökömet, már semmit sem értettem.

- Erre tessék – terelt maga előtt az utat mutatva.

- Ezt még folytatjuk! – tátogtam a megkönnyebbült Harry felé, majd hagytam magam tovább vezetni.

- Itt is lennénk – torpant meg a férfi egy ajtó előtt és magamra hagyott. Félszegen kopogtattam be.

- Bújj be! – szólt ki Piper erőtlen hangon.

Lassan kinyitottam az ajtót és beléptem az apró öltözőbe.

- Szia! – köszöntöttem.

- Szia – erőltetett mosolyt az arcára.

- Minden oké? – léptem közelebb.

- Nem tudom – szöktek könnycseppek a szemébe. – Mondd meg te! – furcsa borzongás futott végig rajtam szavai hatására és értetlenül vizslattam megtört arcát. – Anya eljött? – kérdezte halkan, szinte suttogva. Mélyen a szemébe néztem és megráztam a fejem. Hatalmasat sóhajtott és szorosan összezárta szemhéjait, ezzel mozgásra késztetve a szemében felgyülemlett nedves érzelmeket. – Sejtettem – motyogta elhaló hangon. Odaléptem hozzá ás szorosan magamhoz vontam. – Mondd, miért teszi ezt velem?! – tette fel költői kérdését.

- Maradj erős! – súgtam a fülébe.

- És mi van akkor, ha már meguntam erősnek lenni? Ha már belefáradtam abba, hogy mindig boldognak kell tettetnem magam?

- Semmi – vontam meg a vállam. – Még a legjobbakkal is megesik néha. De én tudom, hogy majd megrázod magad, kimászol ebből a gödörből és újult erővel talpra állsz – simítottam fel-alá a hátán megnyugtatónak szánt mozdulatokkal.

- Köszönöm – fúrta arcát a hajamba.

- MÉG TÍZ PERC KEZDÉSIG! – hasított a levegőbe egy idegesítő, pattogó hang a folyosóról. – IGYEKEZZETEK, EMBEREK!

- Mennem kell – tolt el magától és törölte le a könnyeit, majd a tükörhöz lépett és a sminkjét kezdte igazgatni.

- Meseszép vagy – léptem mögé, mire halványan elmosolyodott. – Kéz- és lábtörést! Én hiszek benned, ezt soha ne feledd! – szorítottam még meg a vállát, majd sűrű bocsánatkérések közepette a táncosok tömegén át elindultam a páholy felé.

- Hol jártál? – suttogott a fülembe Zayn miközben lesegítette rólam a kabátot.

- Piperrel beszélgettem – sóhajtottam nagyot.

- Na, és hogy van? – ültetett le maga mellé a kezemet szorongatva.

- Nem jól – ráztam meg a fejem tanácstalanul.

Körém fonta a karjait és amennyire a székek karfája engedte magához húzott, majd nyomott egy puszit a hajamba. Leoltották a fényeket és kisvártatva kezdetét vette az előadás.

 

PIPER

 

- Meseszép vagy – lépett mögém Wendy, miközben a kissé lefolyt sminkemet próbáltam megmenteni. – Kéz- és lábtörést! Én hiszek benned, ezt soha ne feledd! – szorította meg a vállamat, majd magamra hagyott. Egy pillanatra megállt a kezemben a szemceruza és elszánt tekintettel néztem vissza magamra a tükörből. Az utóbbi időben megjártam a poklok poklát, de most úgy éreztem, hogy ezeknek a szavaknak a hatására bármire képes vagyok. Képes vagyok arra, hogy kilépjek a színpadra és kizárjam a fejemből a külvilágot és a problémáimat és arra is, hogy tiszta szívből táncoljak.

- MÉG ÖT PERC! – tört utat magának a figyelmeztetés az ajtón túli izgatott zsivajból.

Felkaptam egy kis tégely alapozót és a könnyeim utolsó nyomát is eltüntetem. Elégedetten mosolyogtam a tükörképemre és kiegyenesedve végigsimítottam a ruhámon. Élveztem, ahogy a bézs színű selyem lágyan omlik szét az ujjaim között.

Magabiztosan bólintottam és kisétáltam az ajtón a fellépés előtti zűrzavarba. Csak lassan jutottam el a színpad széléig, mert minduntalan bemelegítő, nyújtó táncosokba, vagy őrültként rohangáló kellékesekbe botlottam. Alig hogy odaértem heves veszekedés hangjai ütötték meg a fülem.

- Ezt mégis, hogy képzelte?! – szólt Mrs. McCalman számon kérő, sipítozó hangja.

- Értse meg! Nem volt más választásom! Senkit sem találtunk volna a helyére ilyen rövid idő alatt – védekezett Larry.

- És ezért az a megoldás, hogy egy volt diákunkat kéri fel?! – ordítása már szinte dobhártyaszaggató méreteket öltött, az összes ember feléjük fordult.

- Tudtommal még a diákközösség tagja – sziszegte Larry a fogai közül.

- De már nem sokáig – kontrázott Mrs. McCalman. – És garantálom, hogy maga se húzza sokáig! – emelte mutatóujját fenyegetően a magasba.

- Megtudhatnám, mégis mi folyik itt? – trappoltam oda hozzájuk határozottan.

- Na, már EZ is megérkezett, emlegetett szamár – húzta el a száját gúnyosan. Vetettem rá egy megvető pillantást és ismét Larry felé fordultam:

- Mi ez az egész? – kértem számon, de alighogy szólásra nyitotta a száját a vén szipirtyó belekotnyeleskedett:

- Mégis mit képzelsz magadról, ki vagy te?! Hogy merészelsz ilyen hangon szólni a tanárodhoz?! – teremtett le felháborodva.

- Én vagyok a vita tárgya – néztem merészen a szemébe. – Vagy netalántán tévedek?! – vontam fel a szemöldököm, ezzel végleg beléfojtva a szót. – Nos, Larry? – ajándékoztam meg ingerült pillantásommal ezúttal a tánctanáromat.

- Nem szóltam a vezetőségnek arról, hogy ma este te táncolod a szólót – motyogta halkan miközben bűntudatosan lehajtotta a fejét.

- Tessék?! – szökött ki a számon felháborodva. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. – Hogy tehetted ezt velem, Larry?! – most már én is kiabáltam. – Megígérted, hogy nem tartod titokban!

- Sajnálom – suttogta.

- Sajnálod?! – mondtam szarkasztikusan. – Hát, az nekem édeskevés! – toporzékoltam mérgesen.

- Tudom…- sóhajtott. – Most mit fogsz tenni? – kérdezte félve.

- Hogy mit teszek? – meredtem eltűnődve magam elé. – Hogy mit teszek?! – ismételtem meg újból. – Három perc múlva kiállok arra a színpadra – mutattam elszántan a behúzott függöny felé – és senki sem állhat az utamba! – hagytam őket faképnél.

- Piper! – kiabált még utánam Larry.

- Hagyj békén! Nem vagyok rád kíváncsi! – csörtettem feldúlt vadként egyre messzebb tőle.

- Pipe - fonódtak a kétségbeesett arcú Mary ujjai a csuklóm köré.

- Ne aggódj – mosolyogtam rá. – Nem hagyom, hogy eltiporjanak! – jelentettem ki komolyan. A belőlem áradó dac az ő vonásain is tükröződött és hirtelen elvigyorodott:

- Ez a beszéd! – vont egy csontropogtató ölelésbe. – Mostantól hivatalosan is te vagy a példaképem!

Felnevettem és viszonoztam az ölelést.

- Még egy perc! Mindenki a helyére! – adták ki az utolsó utasítást.

Határozott léptekkel az egyelőre még csak sejtelmes fénybe burkolózó színpad közepére sétáltam és beálltam a kezdő pozícióba.

- Szép volt – súgta a fülembe a táncospárom, George. Aprót bólintottam köszönetképpen és ismét felvettem a feszes tartást. A közönség lassan elcsendesedett a függöny túloldalán és az ismerős izgatottság lett úrrá rajtam, ahogy a résnyire nyílt textílián fokozatosan egyre erősebben és nagyobb felületet bevilágítva tört utat magának a reflektorok fénye. Felcsendült a zene és a testembe visszatért az élet, boldogan adtam át minden porcikámat a ritmus hívószavának.

HARRY

 

Azt hittem, a belső izgalmam már a tetőfokára hágott, amikor a bemondó lecsendesítette a nézőket és a függöny lassan útjára indult, felfedve a színpadot, de akkor megláttam Őt. A szívem őrült vágtába kezdett és megállíthatatlanul ostromolta a mellkasomat. Tátva maradt a szám, nem pislogtam, levegőt is elfelejtettem venni. A mellettem ülő Wendy megszorította a kezem, ijedten kaptam rá a pillantásomat, mire elmosolyodott. Ez végre egy kicsit magamhoz térített és újra Pipert figyeltem.

Hosszú, ébenfekete haja most szoros kontyban pihent a feje tetején és gyönyörű arca a tánchoz kellő komolyságba merevedett. Kecsesen lépdelt ide-oda partnere oldalán és mozdulatai szinte teljes extázisba kergettek.

Eszembe jutott, amikor a parkban táncolt nekem, már akkor is elbűvölt tehetsége, de most ez teljesen más volt. Egy egész tánckar kísérte teljes összhangban, de Ő mégis kitűnt. Ezer táncos közül is csak Rá figyeltem voltam. Táncában minden egyes piruett, sasszé és ki tudja még mi, pontosan, precízen követte egymást. Nem volt apró megingás, óvatlanul elhibázott lépés csak egy igazi szárnyaló hattyú, aki a ragyogásával betöltötte a teret.

Az előadásnak hamar vége lett…talán túlságosan is hamar. De lehet, hogy csak nekem tűnt úgy, mert én képes lettem volna napokig, hetekig vagy akár életem végéig bámulni ezt a szemeim előtt kibontakozó csodát. Az elsők között pattantam fel a helyemről és kezdtem hangos tapsolásba.

- BRAVÓ – kiáltottam több száz emberrel együtt, majd a számba tuszkoltam az ujjaimat és fütyülni kezdtem. Nem érdekelt, hogy illendő-e avagy sem, csak az érdekelt, hogy boldog voltam és most először életemben igazán szerelmes. – Köszönöm! – kaptam a kezembe Wendyt vidáman és többször megpörgettem a levegőben. Hátravetette a fejét és úgy nevetett. Végre letettem a földre és miután egy kicsit összeszedte magát rám emelte csillogó szemeit:

- Mit köszönsz? – kérdezte még mindig lihegve egy kissé.

- Hogy beléptél Zayn életébe és magaddal hoztad a csodálatos unokatestvéredet is! – mondtam felszabadultan vihogva, akár egy őrült. – Köszönöm! – kaptam még egyszer a kezeim közé és nyomtam egy cuppanós puszit az arcára. – Meg kell találnom őt! – bukott ki a számon a legújabb elhatározásom és a páholy bejárata felé indultam, de Wen visszahúzott.

- Lassan a testtel, Don Juan! – vigyorgott rám. – Ilyenkor kéz őrültekháza van a színpad háta mögött, várd meg, amíg átöltözik. Megígérte, hogy a parkolóban találkozunk.

- Oké – bólintottam megadóan. – Da azért ma este bulizunk egyet.

- Még szép, haver! – veregette meg a vállamat vigyorogva Louis.

- Huh, buli kedden – sóhajtott nagyot Daisey. – De szép is lesz holnap suliba menni…

- Józan maradok veled, ha szeretnéd – ajánlkozott nagylelkűen Niall.

- Na, azt már nem! – nyomott puszit Nialler arcára. – Ma mindenki jól fogja érezni magát! – nézett körbe a népes társaságon vigyorogva.

- Irány a parkoló, emberek! – adtam ki az utasítást.

Hangosan beszélgetve, egymás szavába vágva, nevetve indultunk kifelé. A parkolóban a lányok a hideg ellen a barátaik karjaiban kerestek menedéket, csak Liam és én álldogáltunk ott zsebre dugott kézzel. Most először nem éreztem magam kellemetlenül ebben a helyzetben, mert tudtam, hogy a mai este mindent meg fog változtatni.

Egy pillanatra sem vettem le a tekintetem az ajtóról és kisvártatva kilépett rajta Ő. Kabátja hanyagul, kigombolva lógott rajta, sálát sem kötötte meg rendesen, csak a nyakára csavarta. Egyik kezében a táskáját szorongatta, a másikkal, a kontyával babrált. Végre engedelmeskedett neki a hajgumi és egy imádnivaló fejrázás után hosszú tincsei ismét lágy hullámokban omlottak alá a vállára. A szél belekapott dús hajába és játszi könnyedséggel dobálta ide-oda.

Már hetek óta megfogalmazódott bennem ez a gondolat, de csak ma sikerült kibogoznom érzelmeim kusza hálóját. Végre tudtam, hogy mire van szükségem, hogy mi, vagyis inkább ki kell nekem jobban, mint az éhezőnek egy falat kenyér. És ez a valaki, most éppen fellépés utáni fáradtsággal a szemében ballagott felém egy hatalmas mosollyal az arcán, amit csak nekem címzett. A szívem ismét őrült sebességgel verdesett, senki más nem volt rám még ilyen hatással.

Fogalmam sem volt, hogy kezdjek bele, de tudtam, hogy eljött az idő, hogy bevalljam neki az érzéseimet…

Kérdezz-Felelek!

Sziasztok, Drágáim! ♥
Ma nem új részt, esetleg novellát hozok, hanem az újonnan készült ask.fm oldalam címét.
Tegyétek fel a kérdéseiteket ITT nyugodtan, nem harapok! ;)
Puszi ♥ - W.

35. felvonás

Szép napot, Drága Olvasók! ♥
Egyrészt hatalmas teher esett le a vállamról, mert túl vagyok a spanyol vizsgámon! *-* 

Másrészt pedig van nektek egy jó és egy rossz hírem. A jó az, hogy meghoztam az új részt, a rossz pedig, hogy innentől kezdve már csak hetente egyszer lesz új fejezet a blogon. Ennek az az oka, hogy mostanában sem időm, sem energiám sincs írni, de ha mégis van, akkor a begépeléssel vacakolok (igen, én az a hagyományos, kézzel írós fajta vagyok...) és nem akarok abba a hibába esni, mint sok blogger társam, akik irreális időpontokkal hitegetik az olvasóikat. Sajnálom, remélem, hogy ezzel senkit sem kedvetlenítek el az olvasástól!

 Puszi ♥ - W.

DAISEY

 

A félelemtől remegett minden porcikám, teljesen kővé dermedve álltam ott. Az ablak lassan lefelé húzódott és megláttam csábítóan vigyorgó arcát:

- Szia, szépség!

- Ó, te idióta! – lélegeztem fel és hajítottam felé a kesztyűmet. Értetlenül szállt ki a kocsiból. – A frászt hoztad rám! Nagyon megijesztettél! – böktem meg mérgesen a mellkasát.

- Bocsánat – nyomott puszit az arcomra bűntudatosan. – Nem találtam az ablaknyitó gombot, nem is értem, Harry hogy tudja kezelni ezt a vacakot! – vetett egy dühödt pillantást a fekete Range Roverre. Hangosan felnevettem és határozottan a kezeim közé fogva az arcát megcsókoltam.

- Legközelebb saját kocsival gyere – tanácsoltam.

- Akkor is ilyen üdvözlésben lesz részem? – simított végig kezével az arcom vonalán mosolyogva, míg másik keze a derekamon pihent.

- Ennél még sokkal jobban – kacsintottam. Huncut, féloldalas mosolyra húzta ajkait, majd rátapasztotta az enyéimre. Szorosan vont magához, kiszorítva közülünk a maradék levegőt is. Csókunk fokozatosan elmélyült és egyre vadabbá vált. Pihegve húzódtam el tőle és omlottam elgyengülten a karjai közé. Boldogan csillogó kék íriszeivel az arcomat fürkészte, amin most egy terjedelmes mosoly terpeszkedett. A homlokomnak döntötte az övét.

- Arra gondoltam, hogy mivel ma ismét elmarad a randink Piper fellépése miatt, elmehetnénk meginni egy turmixot.

- Benne vagyok – lelkesedtem.

Összekulcsolta az ujjait az enyémekkel és az utas oldali ajtóhoz vezetett.

- Hölgyem – tárta fel előttem.

- Hát, nem is tudom – húztam el a számat. – Be merjek szállni ebbe a „vacakba”? – macskakörmöztem a levegőben.

- Jaj – forgatta meg a szemét nevetve és befelé kezdett tolni.

- Várj! – állítottam le.

- Mi van már?! – jelent meg egy unott grimasz az arcán.

- Felszaladok a ruhámért, aztán mehetünk – vigyorogtam rá.

- Oké, bekísérlek – derült fel egyből.

- Nem! – tettem a tenyerem a mellkasára. – Te csak maradj itt – mutattam a föld felé – azonnal jövök – mielőtt még bármit válaszolhatott volna, szélsebesen elindultam a házunk felé. Előtúrtam a kulcsomat, majd kisebb szerencsétlenkedés után felrohantam az emeletre összeszedni a cuccaimat. Lerángattam magamról az iskolai egyenruhát és belebújtam egy sokkal kényelmesebb farmer-póló kombinációba. Bedobáltam egy nagy táskába mindent, majd a hónom alá csaptam az elővigyázatosan ruhazsákba bújtatott ruhámat és már száguldottam is a konyha felé. Rövid üzenetet hagytam a hűtőn anyáéknak:

Balettbe mentem, Wendyéknél alszok, ne várjatok! xoxo Dee

A kocsihoz érve Niall vigyorogva az órájára pillantott:

- Hat és fél perc, gyors voltál.

- Köszi – lihegtem nevetve.

- Add ide, had segítsek – nyúlt a ruhám felé. Odaadtam neki és keze egyből a cipzár felé kalandozott, de leállítottam.

- Hé, ne kukucskálj! – csaptam a kézfejére.

- De kíváncsi vagyok! – vágott elkeseredett kisfiúarcot.

- Majd meglátod – suttogtam forró csókokat lehelve a nyakára. – Rajtam – haraptam bele érzékien a bőrébe, majd kiszedve a kezéből, behajítottam a dolgaimat a hátsó ülésre és behuppantam előre. Még mindig ledermedve állt egy helyben. – Na, elindulunk még ma? – döntöttem oldalra a fejem.

- Ó, ja, persze – ocsúdott fel.

 

PIPER

 

Összeszorult gyomorral morzsolgattam a kezemben a balettcipőmet a lányok öltözője előtt. Nehezen szedtem a levegőt, remegett a kezem-lábam, iszonyatosan féltem. Az edzőtáskám ólomsúlyként nehezedett a vállamra. Tétovázva nyúltam a kilincs felé, majd egy hatalmas, reszelős sóhaj kíséretében óvatosan belöktem az ajtót. Amint beléptem, az összes tekintet rám szegeződött, leplezetlenül megbámultak, ki-ki megvetően vagy szánakozva pislogott felém. Lesütöttem a szemem és a helyemre sétáltam, igyekeztem a lehető leggyorsabban átöltözni. Öt perccel később fojtogatni kezdett a légkör, szinte éreztem a hátamba fúródó pillantásokat. Fogalmam sem volt, hogy az arcom ég-e ennyire, vagy idebent tényleg ennyire meleg van, úgyhogy némi matatás után egy hajgumival és néhány hullámcsattal a folyosóra menekültem.

Berontottam a mosdóba és vadul remegő tagokkal bámultam vissza a tükörből rám meredő zilált lányra. Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam, próbáltam lehiggadni. Szoros copfba fogtam a hajam és letűztem a szabadulni vágyó tincseket, majd megnyitottam a csapot, a két kezemet megtöltöttem hideg vízzel és beletemettem a vöröslő arcomat. Így már valamivel jobban festettem.

- Piper? – szólított meg valaki halkan, mire ijedtem összerezzentem.

- Igen? – kaptam fel a fejem és pillantottam Maryre.

- Larry üzeni, hogy öt perc és kezdünk.

- Rendben – bólintottam. – Köszönöm – merültem újra a gondolataimba.

- És, Piper?

- Hm? – ocsúdtam fel.

- Ne engedd, hogy eltiporjanak!

- Nem fogom – húztam a szám fanyar félmosolyra.

Mary, nem lévén más mondandója, magamra hagyott, ezzel újabb lehetőséget adva a bennem harcoló démonok színrelépésének. Egy kegyetlenül hosszú percig úgy éreztem, nem leszek képes kitenni innen a lábamat és szembenézni a félelmeimmel, de legyőztem a bennem tomboló vihart és beléptem a tükrökkel keretezett táncterembe. Újra kínos csend vett körül és ezúttal a lányok a fiúkkal kiegészülve bámultak rám, de már nem érdekelt. Felszegtem a fejem és biztos léptekkel a gyakorlórúdhoz sétáltam, majd hangtalanul nyújtani kezdtem.

- Szép nap ez a mai! – lépett be kisvártatva széles vigyorral az arcán Larry.

- Már akinek – mért végig fintorogva a táncospárom, George - igyekeztem úgy tenni, mintha semmit sem hallottam volna.

- Na, kezdjük a próbát – úgy látszik, Larry is ezt a taktikát alkalmazta. – Egy-kettő, gyorsan-gyorsan – tapsolt mozgásra ösztökélve minket. Mindenki a helyére állt és megidult a lágy zene, de a dallamot túlzengte Larry parancsoló hangja. – Manége éééés tovább piqué, piqué és dupla…chainé, chainé, passé…taaaaartsd…és le! Remek – állította le a zenét. – Jó volt, de nem látom a tüzet. Mehet előröl? Ezúttal több átéléssel, rendben?! És egy-két-há’…

Hatszor próbáltuk el egymás után, egészen addig, amíg a legutolsó piruett is a helyére került. Fáradtan zuttyantam le a földre és mohón kaptam az ásványvizem után. Habzsolva gurítottam le kortyot korty után, majd elégedetten dőltem hátra. A lábaim sajogtak, lüktetett bennük a fájdalom, de ez most édes érzés volt. Kellemes fáradság lett úrrá rajtam és lehunytam a szemem. A hangok kezdtek elhalni, egyre kevesebben maradtak a teremben.

- Leülhetek? – szólított meg egy félénk hang.

- Persze, gyere nyugodtan, Mary – nyitottam a szemem résnyire, hogy azzal a lendülettel vissza is csukjam. Percekig ültünk némán egymás mellett, mire végre megszólalt.

- Tudod…csodállak téged! – motyogta maga elé halkan, mintha ez csak egy gondolat lenne a fejében, amit véletlenül mondott ki.

- Engem?! – formázott meglepett „o”- alakot a szám.

- Igen – bólintott.

- De, hát miért? – vontam össze a szemöldökömet értetlenül.

- Mert mindezek után képes voltál bejönni ide – mutatott a parkettára – és teljes erőbedobással végigtáncolni a kűrt. Irigylem a lelki erődet, én nem lennék erre képes…

Könnyek szöktek a szemembe. Nagy dolog volt ezt pont tőle hallani, hiszen őt is rengetegszer bántották csak azért, mert fiatal volt, tehetséges és átlagos szülők gyermeke. Szorosan magamhoz öleltem és alig hallhatóan a fülébe suttogtam:

- Köszönöm!

- Nincs mit! – mosolygott rám kedvesen. – Arra gondoltam, hogy az előadás előtt még iszok egy kávét, nem tartasz velem?

- De, nagyon szívesen – bólintottam mosolyogva.

 

WENDY

 

Daisey, Eleanor és én a szobámban készülődtünk az estére, miközben a „lovagjaink” a földszinten várakoztak. Dee kínos részletességgel mesélte el a randiját Niallel, El még fél óra múlva is kedvesen mosolyogva, türelmesen hallgatta őt, de az én gondolataim már teljesen máshol jártak. Annyi különböző érzés kavargott bennem, képtelen voltam őket rendszerezni. Olyan volt, mint amikor más-más színű festékeket keverünk össze: egy kicsi ebből, egy kicsi abból, de a hatás ismeretlen, az még várat magára. Tanácstalanul meredtem magam elé és közben a Zayntől kapott karkötőm szívecskéit morzsolgattam, hol álmatag szerelemmel, hol vad dühvel. Nem voltam ura a fejemben lejátszódó képeknek, és ez teljesen az őrületbe kergetett. Ahányszor csak eszembe jutott a próba, mindig elmerengtem azon, hogy jól választottam-e, hogy vajon a sors tényleg a színésznői pályát szánta-e nekem. Végül mindig arra jutottam, hogy a színház az életem, nélküle csak körülzárna a sötét világ, nem látnám a színeket. És itt van Zayn, aki mostanság hasonló hatást vált ki belőlem. Ő a napfény az én borongós napjaimban.

- WENDY! – landolt egy párna az arcomon. Ijedten kaptam fel a fejem és elkerekedett szemeimet a kuncogó lányokra emeltem.

- Tessék? – igyekeztem leplezni a megilletődöttségem.

- Azt kérdeztem már legalább HARMADJÁRA – nyomatékosított Dee, miközben a szemét forgatta -, hogy kell- e neked a hajsütővas, vagy kihúzhatom?

- Ó, igen – kaptam a hajamhoz zavarodottan, teljesen elfelejtettem, hogy még nem készültem el. Gyorsan beültem a pipereasztalom elé és pánikszerűen kezdtem magamra feltenni a különböző sminkcuccokat.

- Hé – kapta el Eleanor a kezem – nyugi! Ezt inkább bízd ránk – kacsintott, mire hálásan elmosolyodtam és megkönnyebbülten sóhajtva hátradőltem a székben. Dee a loknijaimat szelídítette meg, El pedig csodálatos sminket varázsolt az arcomra.

- Lányok? Kész vagytok már?! – hallatszott a földszintről Harry türelmetlen hangja. – Ha így haladtok, el fogunk késni!

Sokatmondó pillantást váltottunk a lányokkal és hangosan felnevettünk.

- Indulás – kezdett minket Daisey az ajtó felé húzni. Már majdnem a lépcsőnél jártunk, amikor eszembe jutott, hogy hiányzik valami.

- Ó, várjatok, a táskám – fordultam sarkon.

- Addig mi lemegyünk – indítványozta El.

- Oké – hagytam rájuk.

Visszaérve a szobámba felkaptam a táskámat, fújtam a nyakamra és a csuklómra egy kis parfümöt, majd a lányok után mentem. A nappaliba érve minden tekintet rám szegeződött, Liam még egy elismerő füttyentést is megeresztett. Körbenéztem a szmokingos társaságom és elmerültem egy mogyoróbarna szempárban. Sötét íriszei fénylő csillagokként ragyogtak, ahogy tekintetünk összekapcsolódott és lassan megindult felém.

- Gyönyörű vagy – nyomott puszit mosolyogva az arcomra.

- Te sem panaszkodhatsz – igazgattam meg a nyakkendőjét kiváltva belőle a szédítő, féloldalas mosolyát.

- Na, akkor indulhatunk? – csörgette meg a kulcsokat sürgetően Harry a kezében.

- Megtisztelne engem, Miss James? – ajánlotta fel a kezét Zayn.

- Ezer örömmel, Mr. Malik – karoltam belé.

Három kocsiba zsúfolódtunk be. Megbeszéltük, hogy az előadás előtt az aulában találkozunk, mert nekünk még tennünk kellett egy kis kitérőt. Rövid autókázás után Zayn leállította a motort egy impozáns ház előtt és szinte egy emberként fordultunk hátra Tommyhoz.

 

 

TOMMY

A vér egyre hangosabban dübörgött a fülemben, a szívem egyre erősebben zakatolt, ahogy befordultunk az utcájukba. A nyakkendő kényelmetlenül szorítani kezdett, de nem mertem meglazítani, mert féltem, hogy rontaná az összhatást. Remegő kezeimben egy csokor virágot szorongattam olyan erővel, hogy félő volt, eltöröm. A kocsi egy apró rántással lefékezett és egy hatalmas sóhaj szakadt fel a torkomon, majd a szememet lehunyva hátravetettem a fejemet. Próbáltam erőt venni magamon, de nehezebb volt, mint gondoltam. Szinte éreztem a rám szegeződő pillantásokat.

- Tommy? – szólalt meg halkan Wen, mire végre kinyitottam a szemem és tekintetemet belefúrtam a barna íriszeibe. Halványan elmosolyodott és a két ülés között a térdemre tette a kezét. – Ne izgulj! Menni fog! Egy ilyen helyes pofinak nem lehet ellenállni – vigyorgott rám, nekem is nevetnem kellett.

Kikapcsoltam a biztonsági övet és kikászálódtam a kocsiból. A hűvös szél egyből észhez térített és már határozottabb léptekkel tettem meg az utat az ajtóig. Vettem még egy mély levegőt és bekopogtattam. Egy ismeretlen, középkorú nő nyitotta ki nekem:

- Jó estét, uram! Kérem, fáradjon be, a kisasszony azonnal itt lesz.

- Öhm…köszönöm – nyögtem zavarodottan és tanácstalanul lecövekeltem az előszobában. Előre-hátra hintáztam a talpamon és elképedve bámultam körbe, sokkal nagyobb volt ez a ház, mint amire emlékeztem. A csendbe most cipősarkak halk kopogása vegyült és a lépcsőn megjelent Katie. Lélegzetelállítóan szép volt. Hosszú, sötétbarna tincsei lágy hullámokban omlottak alá a vállára és a halványrózsaszín ruha kellemes kontrasztot alkotott vele. Leért és megállt előttem.

- Szia – mosolygott angyalian.

- Hű… - csak ennyit tudtam kinyögni. Édesen kuncogni kezdett és a virágcsokor felé bökött.

- Azt nekem hoztad? – döntötte oldalra a fejét kíváncsian.

- Igen – végre megtaláltam a hangomat. – Meseszép vagy! – nyújtottam át neki.

- Köszönöm – lehelt egy apró puszit a számra, amitől az ajkaim bizseregni kezdtek és kellemes melegség járt át, szerettem volna még többet kapni, egy igazi csókot, de nem ez volt a megfelelő hely és alkalom. Kate egy vázába tette a virágokat, majd hagyta, hogy felsegítsem a kabátját. Ahogy mögé léptem, megcsapott parfümének lágy, édeskés illata és az érzékeim egyből jólesően eltompultak. Kézen fogva sétáltunk ki az udvarra és kíváncsian felé fordultam.

- Mióta van szobalányotok?

- Ó, amióta az eszemet tudom – legyintett szem forgatva. – Anyáék hülye nagyzolási mániája.

Elfojtottam egy vigyort és kinyitottam neki az ajtót. Behuppant és gyorsan beljebb húzódott, így én is beültem mellé.

- Sziasztok! – köszönt csilingelően.

- Szia - viszonozta mosolyogva Wendy és Zayn.

- Srácok, bemutatom a barátnőmet – ennél a szónál önkéntelenül is halvány pírban úszó arcára pillantottam – Katie Johnsont, és Katie, ők it Wendy James és Zayn Malik.

- Örülök, hogy megismertelek titeket – nyújtotta a kezét előre mosolyogva.

A kötelező körök után, Zayn a gázra taposott, már csak alig egy óra volt hátra az előadásig. Néhány méter megtétele után Katie a vállamra hajtotta a fejét és megéreztem apró, kutakodó ujjait a tenyerem körül. Összekulcsoltam a kezeinket, leheltem egy puszit a hajába és mérhetetlen öröm árasztott el.

Wendy mobiljának csörgése szakított ki ebből a boldog harmóniából.

- Igen? – tapasztotta a fülére és vigyorogva összenéztek Zaynnel, már szavak nélkül is megértették egymást. – Igen, már úton vagyunk…nem, Harry, nem fogunk elkésni – fordult hátra szem forgatva, mire mindketten felnevettünk. – Persze, még öt perc és ott leszünk – győzködte elég sikertelenül Hazzát. – Na, jó, én most leteszem! Igen, Harry, biztosan odaérünk – válaszlt egyre fáradtabban a kagylóba. – Sziaaa – nyomta ki gyorsan és nagyot sóhajtva hátradőlt. Az autót betöltötte a hangos nevetésünk zaja.