A Hold is nevet

Sziasztok! :)
Ma nem egy újabb fejezettel jelentkezem, hanem egy novellámmal, amivel első helyezést értem el a "NEM VAGYOK ŐRÜLT! csak mert más vagyok" blog által szervezett novellaversenyen. Jelenleg remegek, sírok, sikítok és egyszerűen csak nem hiszem el. 
Remélem ti is úgy fogjátok élvezni az olvasását, ahogy én élveztem a megírását!
Puszi ♥ - W.

Ui: köszönöm a kommenteket és a 4000 fölé kúszó kattintásokat!! :* Imádlak titeket!! ♥

A Hold is nevet

- Megkérjük a 647-es New York-i járat utasait fáradjanak a B terminálhoz, köszönöm! – szólalt meg a hangosbemondó a falon.
Vonakodva álltam fel a székből és sétáltam oda a mogorva jegyellenőrhöz. Minden egyes porcikám irtózott a nyolcórás repülőúttól. A gyomrom egyből borsóméretűre zsugorodott, amikor elfoglaltam a helyem. Nagyot sóhajtottam és lehunytam a szemem. Eluralkodott rajtam a pánik, a homlokomra kövér izzadtságcseppek ültek. Utoljára három éve éreztem ilyet. Az egyetlen különbség az volt, hogy akkor éppen ide, Londonba tartottam azzal a szándékkal, hogy magam mögött hagyjam az életemet, jó mélyre eltemessem a múltamat…

A gép egy rántással a magasba emelkedett, a körmeim a szék karfájába vájtak, a szemeimet erőszakkal préseltem össze.
- Jól érzi magát, uram? – lépett mellém az egyik stewardess.
- Öhm…- pislogtam rá ijedten. – Persze - hazudtam. Kedvesen elmosolyodott, látszott rajta, hogy nem először van dolga hozzám hasonlóval.
- Először repül?
- Nem…másodjára – nyeltem nagyot.
- Ne aggódjon, nem lesz semmi baj – hallatszott, hogy már jól begyakorolta ezt a szöveget, hogy meggyőzőnek hasson.
- Chaterine! – kiabált a másik légi utaskísérő. – Tudnál jönni egy percre?
- Persze, egy pillanat! – szólt vissza. – Hozhatok önnek esetleg valamit, uram? – fordult újra felém. – Egy italt, földimogyorót, vagy füldugót?
- Egy pohár whiskyt és egy pár füldugót, köszönöm.
- Máris itt vagyok – tipegett hátra a tálaló irányába. A szorítás a mellkasomban nem akart szűnni, egyre nehezebben szedtem a levegőt. Szinte felüdülés volt, ahogy a jéghideg whisky végigperzselte a nyelőcsövemet. Kellemesen elernyedt a testem, bedugtam a füldugót és hagytam, hogy elnehezüljenek fáradt szemhéjaim. Arra ébredtem, hogy valaki a vállamat rázogatja.
- Megérkeztünk? – motyogtam álmosan dörzsölgetve a szemem.
- Egy félóra múlva landolunk, kérem, kapcsolja be a biztonsági övét!
Atyaég! Hét és fél órát aludtam egyhuzamban. Szerintem ez utoljára nyolcéves koromban fordult elő velem. A leszállásnál a gyomromat elöntötte az a kellemetlen liftező érzés. Elzsibbadt lábaimon lassan botorkáltam a kijárat felé. Tudtam, hogy már csak egyetlen kanyar választ el attól, hogy újra lássam apát. Megtorpantam. Körülöttem a rohanó emberek szitkozódva haladtak tovább. Nem voltam képes kilépni a fal mögül, még nem álltam rá készen, túl sok fájdalmas emlék tolult fel bennem hirtelen. Végül erőt vettem magamon és továbbvonszoltam merev tagjaimat a terminál felé. Apa piros baseballsapkáját már messziről kiszúrtam, ő is észrevett és egyszerre kezdtük törni az utat egymás felé a tömegen át. Azt mondják a repülőterek mindig a legjobbat hozzá ki az emberekből, hát, nálunk nem így működött:
- Szia – állt meg előttem félszegen apu.
- Szia – biccentettem felé komoran.
- Jól utaztál? – igyekezett fesztelenül beszélgetni.
- Fogjuk rá – húztam el a számat.
- Csomagod van?
- Igen.
Mivel látta, hogy nem vagyok túl beszédes kedvemben csak bólintott és csendesen követett a futószalagig, hogy felvegyük a bőröndömet.
A parkolóban a régi, rozsda rágta Chevy kitűnt a többi modern autó közül. Az ajtó fájdalmasan felnyikordult, ahogy kinyitottam. Megforgattam a szemem és nagyot sóhajtva szálltam be.
- Miért nem veszel már egy másikat?! – a hangom számon kérően csengett.
- Mert édesanyád szerette…
Az álkapcsom megfeszült és a dühtől ökölbe szorítottam a kezem. A körmeim véres kis félköröket hagyva fúródtak a tenyerembe. Néhány perc autókázás után apa törte meg a csendet:
- Na, és hogy haladsz az új könyveddel?
- Jól – bámultam tüntetően kifelé az ablakon.
- Miről fog szólni?
- Egy családról, ami darabokra hullik, miután az apa figyelmen kívül hagyja az anya halála okozta fájdalmakat és túl gyorsan házasodik újra… - néztem keményen a szemébe. Az egyértelmű utalás beléfojtotta a szót, innentől már nem is próbálkozott beszélgetést kezdeményezni.
Hazajönni olyan volt, mintha visszautaznék az időben. A farm élesen elvált az őt körülvevő környezettől, valahogy mindig is úgy éreztem, hogy csak egy ronda pattanás a táj arcán. Utáltam itt élni, állandóan elvágyódtam. Mindig is sokkal jobban vonzott a nagyváros, mint a vidéki élet. Többre vágytam holmi tehénfejésnél és lovaglásnál. Én a világot akartam meghódítani. Írni akartam, szállni a kreativitásom szárnyán és nem pedig megbújni egy Isten háta mögötti helyen és öt dollárért cikkeket írogatni a helyi újságba. Én ennél sokkal többre voltam hivatott…
A ház semmit sem változott: a vörös téglafalak, a rozoga falépcsők mind a helyükön álltak. A kertben a hatalmas, öreg tölgyfa levelei táncot lejtettek a hűvös, őszi szélben. Kiszálltam az autóból és a tüdőmet megtöltöttem a mámorítóan tiszta levegővel. Pezsdítően hatott a londoni szmog után, de ezt a világért sem vallottam volna be senkinek. Felkaptam a csomagomat és biztos léptekkel haladtam a bejárati ajtó felé. Az előszobában Diana fogadott sugárzó mosollyal, lisztes kézzel, kötényben:
- Szerbusz, Bradley! – tárta szét a karját ölelésre. Kimérten biccentettem, de nem mozdultam. Kínosan feszengve ejtette vissza kezeit maga mellé és az arcán ideges kifejezés suhant át. – Jól utaztál?
- Mesésen – vetettem oda szarkasztikusan.
- Ó, nagyszerű – nyelt hatalmasat. – Húztam fel neked tiszta ágyneműt és hagytam törölközőt a fürdőszobában. Gyere, megmutatom.
- Nincs rá szükség – emeltem fel tiltakozóan a kezem. – Ismerem a járást – sziszegtem durván a fogaim közül, majd faképnél hagytam őket. Az emeletre érve még hallottam, ahogy összesúgtak:
- Istenem – nyögte Diana elgyötörten.
- Nyugodj meg!
- Ugye soha nem fog elfogadni?
- Ugyan, csak adj neki egy kis időt. Őt is megviselte ez a helyzet.
- Négy évet adtam, Adam. Négy teljes évet!
Nem bírtam tovább hallgatni, ingerülten csaptam be az ajtót magam után. A szobám is pont úgy nézett ki, mint három évvel ezelőtt. A képek a falon, az ágyam, a ruháim a szekrényben mind azt voltak hivatottak elhitetni a látogatóval, hogy itt lakik valaki. Olyan volt, mintha ezen az istenverte helyen megállt volna az idő, mintha egy fotós folyamatosan exponálna, de soha nem nyomná le a gombot. Lehajítottam a bőröndömet a földre és nagyot sóhajtva lehuppantam az ablakpárkányra. Teljesen belevesztem a lenyugvó nap utolsó, izzó sugaraiba. Összerezzentem a kopogtatás hangjára.
- Igen?
- Öhm...- lépett be apa félszegen egy tálcával. – Gondoltam, éhes vagy – rakta le az asztalra, majd sarkon fordult és elindult kifelé.
- Apa! – szóltam utána. Kíváncsian emelte rám a tekintetét. Igazából én sem tudtam, mit mondhatnék. – Köszönöm – nyögtem ki.
Halvány mosoly jelent meg az arcán és aprót bólintott, majd magamra hagyott az alkonyi homályban.

***

Az éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, teljesen összezavart ez az időeltolódás. Csak hanyatt feküdtem az ágyon és a kosárlabdámat dobáltam a levegőbe, majd kaptam el. Egy elborult pillanatomban még az írással is megpróbálkoztam. Nagyon el voltam maradva, a kiadó már rágta a fülem. Egy hete egy árva betűt sem vetettem papírra, az írói válság elhatalmasodott rajtam és a pokol egyre mélyebbi bugyraiba kergetett. Életemben először fordult elő velem, hogy szenvedést okozott az írás. Eddig úgy tekintettem rá, mint a szerelemre, egy mohó, követelőző nőre, aki egyre többet akart tőlem, folyamatosan elcsábított és a rabjává tett, de most csak egy makacs, hasznavehetetlen múzsát láttam benne, aki a kisujját sem hajlandó azért mozdítani, hogy nekem jobb legyen. Csalódtam benne, támaszomnak tartottam, egy olyan helynek, ahová elmenekülhetek a problémáim elől, de csúnyán cserbenhagyott és a képembe nevetett.
Végül hat órakor úgy döntöttem, hogy elég volt az önsajnálatból. A fürdőszobába botorkáltam és vettem egy jó, forró zuhanyt. A pára már szinte fojtogatóan vett körül, érzékeim eltompultak. Elzártam a csapot, gyorsan megtörölköztem és kedvetlenül indultam vissza a szobámba. Az ajtót kinyitva a hűvösebb levegő mellbe vágott, kicsit megszédültem tőle és az ajtófélfába kapaszkodva igyekeztem visszanyerni az egyensúlyomat. Lehunytam a szemem és reszketve szedtem a levegőt. A jelek egyértelműek voltak, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni őket…
Szinte gépiesen vettem fel az ingem és kezdtem rajta begombolni a gombokat. Szorosra fűztem a cipőfűzőt makulátlan, fekete cipőmben és belebújtam a zakómba. Az ujjaim között morzsolgattam a nyakkendőmet és halványan elmosolyodtam: mindig Ő kötötte meg. Gondolataimból egy határozott kopogtatás rázott fel.
- Gyere – szóltam ki álmatagon.
- Jó reggelt! – dugta be a fejét apa, majd a nyakkendőm felé bökött. – Segítsek megkötni?
- Kérlek – nyújtottam felé. Elém lépett és kissé suta mozdulatokkal csomót kötött rá, a keze vadul remegett. – Úgy hiányzik – bukott ki belőlem.
- Nekem is, fiam – sóhajtott nagyot. – Nekem is…
Az út nyomott hangulatban telt, mindenki jobbnak látta, ha csendben marad, szavakkal úgysem tudtuk volna kifejezni az érzéseinket. A parkoló tele volt autókkal, rengetegen jöttek el. Mindannyian egy-egy színes léggömböt tartottak a kezükben, ez is az Ő kívánsága volt. Emlékszem, mindig azt mondogatta, hogy „a Hold is nevet, ha felkel a Nap, pedig elveszít mindent, amiért addig az égen maradt”. Igazán sosem fogtam fel ennek a mondatnak a jelentőségét egészen múlt csütörtökig, amikor megtudtam, mi történt. Szinte sokkolt a hír. Képtelen voltam mozdulni, levegőt venni vagy akár csak egyetlen szót is kinyögni. Erőtlenül hanyatlottam le a kanapéra és órákon át meredtem magam elé teljesen letaglózva. Csak később kezdtek folyni a könnyeim, nem tudtam elhinni, reméltem, hogy ez az egész csak rossz egy álom. De most minden valósággá válik:
- Azért gyűltünk ma itt össze, hogy utolsó útjára kísérjük Jenny Morgant, akit oly hamar ragadott el tőlünk az alattomos halál – kezdte a pap halkan. Képtelen voltam odafigyelni arra, amit mondott, csak a koporsót néztem, semmi más nem jutott el a tudatomig. Mindenki búcsút vett tőle és egyre több és több léggömb emelkedett a magasba:
- Erős volt és vidám még az utolsó perceiben is…
- Sosem felejtem el, amit értem tett. Nélküle nem éltem volna túl azt a balesetet…
- Minden reggel együtt mentünk iskolába, aztán egyszer csak már nem jött többet. Azok voltak a legszörnyűbb napok…
- Ő volt a legjobb barátnő, akit az ember magának kívánhat. Szeretünk, Jenny! Hiányzol!
Nem bírtam tovább és utat engedtem a torkomat fojtogató érzelmeknek. Behunytam a szemem és egy remegő sóhaj hagyta el a számat, ahogy az első forró könnycsepp végigszántott az arcomon.

***

A házunk tele volt a halotti torra érkező emberekkel. Néhányan a kezemet szorongatva biztosítottak a részvétükről, de a legtöbben megvető pillantásokat vetettek rám. Én voltam a szemükben a tékozló fiú, aki nagyra vágyva elhagyta a családját, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Egy idő után fojtogatni kezdett ez a légkör, úgyhogy kimentem a verandára, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem. Az ujjaim elfehéredtek, ahogy görcsösen a korlátot markoltam, hogy valamelyest összeszedjem magam. Összerezzentem, amikor egy kéz súlyát éreztem a vállamon.
- Jól vagy, fiam? – kérdezte apa.
- Persze – lazítottam a szorításomon.
- Azt akarta, hogy ezt adjam át neked – nyújtott felém egy kis dobozt.
- Mi van benne? – vettem át a szemöldökömet ráncolva.
- Nem tudom. Azt neked kell kiderítened – paskolta meg a vállam fanyar mosollyal az arcán, majd visszament a házba.
A térdeim elgyengültek, így a hintaágyhoz hátráltam. A kezeim vadul remegtek a doboz teteje felett. Nem tudtam biztosan, hogy akarom-e látni, mit rejt. Végül erőt vett rajtam a kíváncsiság és belenéztem. Csak három dolog volt benne: egy kulcscsomó, a régi, gyerekkori búgócsigám, amiért annyit veszekedtünk és Jenny fényképezőgépe. Összeszorult a szívem, ahogy a sokat használt Nikont érintettem. Óvatosan kiemeltem és ezzel együtt a földre hullott egy boríték. Elakadt a lélegzetem, ahogy felismertem rajta a gyöngybetűit és a becenevemet: „LeyMo”. Csak Ő hívott így, ez a kettőnk titka volt. Vonakodva hajoltam le érte, de annál hevesebben téptem fel és rángattam elő belőle a levelet. 
Drága, Brad!
Amikor ezt a levelet olvasod, már valószínűleg nem leszek ott, hogy egy hatalmas taslit adjak, pedig megérdemelnéd! Na, de komolyra fordítva a szót: nagyon nehéz most szavakba öntenem mindazt, amit szeretnék elmondani neked. Annyi minden történt az alatt a három év alatt, amíg nem voltál itt. Hiányzott az összes éjszakai kisurranásunk, a hajnali nassolások, az állandó kötözködés, egy szóval: TE. Nem telt el úgy nap, hogy nem gondoltam volna arra, hogy vajon merre jársz, mit csinálsz és kivel vagy. És ezzel most nem bűntudatot akarok kelteni, távol álljon tőlem! Tudnod kell, hogy végtelenül büszke vagyok rád, mert valóra merted váltani az álmodat. Bár én is megtehettem volna…
Talán furcsállhatod, hogy egy kulcscsomó is belekerült a dobozodba. Egy kissé elcsépelten hangzik, de ez a „boldogságom kulcsa”. Az utóbbi időben az egyetlen dolog, ami mosolyt tudott csalni az arcomra az a tóparti ház volt. Csak kimentem oda, belelógattam a lábam a vízbe a stégről és a kacsákkal beszélgettem. Őket nem zavarta a karikás szemem, a beesett arcom és a kendő a hajam helyén. Elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Ha lesz egy kis időd, menj és vigyél nekik kenyeret a nevemben!
A másik, ami meglephet a fényképezőgépem. Annyi mindent megéltünk mi hárman együtt, hogy keresve sem találhatnék jobb gazdát neki.
A búgócsiga már nem búg, kicsit kicsorbult, amikor a falhoz vágtam, miután elmentél. De szeretném, ha megtartanád, hogy emlékeztessen arra a bolondos testvéredre, aki voltam.
Ami pedig apát illeti, tudd, hogy nagyon nehéz neki. Próbálja palástolni, de látom rajta, hogy szenved. Kérlek, viseld gondját, amikor már nem leszek és próbáld elfogadni Dianát. Lehet, hogy ő nem anya, de nagyon igyekszik és nem olyan szörnyű, mint gondolnád.
És még valami a végére: mindig is irigyeltem a tehetségedet. Te erre születtél, ne hagyd, hogy bármi eltántorítson az írástól!
Szeretve ölel húgod, Jenny! xoxo
Ui.: Remélem, emlékszel még, hogyan kell képeket előhívni, mert vár rád egy kis meglepetés a gépen! ;) 
Az ajkaimat hitetlenkedő mosolyra húztam, kidörgöltem a szemeimből a könnyeket, majd újra és újra átfutottam a levelet. Gyorsan beledobáltam mindent, majd a hónom alá csapva a dobozt a pince felé rohantam. A konyhán keresztül mentem, hogy elkerüljem a tömeget. Felkapcsoltam a villanyt és az egész helyiséget vöröses fény töltötte be. Átfutott rajtam az a régi izgalom, amit mindig éreztem, mielőtt elkezdtük előhívni a képeket. Levettem a zakómat és a nyakkendőmet, majd feltűrtem az ingem ujját és nekiláttam az előkészületeknek. Eleinte féltem, hogy valamit elrontok, de minden úgy ment, mint a karikacsapás és kisvártatva száradó képek vettek körbe. Mindegyiken a farm egy-egy szeglete merevedett állandó mozdulatlanságba: a lovak az istállóban, a faház a tölgyfa tetején, a lehullott, elsárgult levelek, de a legszebb, a legkülönlegesebb az utolsó volt. Ő volt rajta és a kacsái. A fején félrecsúszott a sötétkék kendő és láttatni engedte kopasz fejbőrét, de ő mindezek ellenére nevetett és a szemében öröm csillogott. A kezembe fogtam ezt a fotót és elmélázva vizslattam gyönyörű arcát, amin mély nyomokat hagyott a gyötrelem. Végigsimítottam az álla vonalán és komoly elhatározásra jutottam. Letettem a képet az asztalra és elindultam felfelé a lépcsőn, de félúton megálltam, amikor a telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Előkotortam és dermedten bámultam a számra. Az a daganatos betegségekre szakosodott specialista hívott, akihez elmentem, miután megtudtam, hogy Jenny meghalt. Képtelen voltam felvenni, ezért megvártam, amíg bekapcsolt a hangposta:
- Mr. Morgan, megjöttek a vizsgálati eredmények – az orvos hangja komolyan csengett. – Sajnálattal kell közölnöm, de a teszt pozitív. Kérem, hívjon vissza minél előbb, hogy időpontot egyeztessünk!
A mobilom kicsúszott az ujjaim közül és hangos csattanás kíséretében darabokra hullott a földön. Beigazolódott a legnagyobb félelmem: először anya, aztán Jenny, majd én… Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de arra nem számítottam, hogy ilyen hamar.
El akartam titkolni, hogy beteg vagyok, még magamnak sem akartam igazán bevallani. Azzal viszont tisztában voltam, hogy mielőtt elmennék, még rengeteg dolgot kell jóvátennem. Az első és legfontosabb itt volt, alig egy karnyújtásnyira tőlem. Erőt vettem magamon és a nappaliba botorkáltam. Több tucat szempár tapadt rám, de nem törődtem vele. A tekintetemmel csak egyetlen embert kerestem. Hatalmas léptekkel átszeltem a köztünk lévő távolságot és szorosan a mellkasomhoz vontam a hajába fúrva az arcom.
- Úgy sajnálom – suttogtam a könnyeimmel küszködve. – Úgy sajnálok mindent, Diana…