1. felvonás

Órákkal az előadás kezdete előtt érkeztem a színházba. Még annyi év után is mámorító érzés volt átlépni a küszöböt. Hatalmas mosollyal üdvözöltem idős portásunkat, Davidet, aki igazi gavallérként megemelte a kalapját. Ráérősen sétáltam az öltözők felé. Az egyik ajtón új felírat díszelgett, megtorpantam. Nem hittem a szememnek: a ragyogó fémtáblán egy név állt, az ÉN nevem.

Megbabonázva figyeltem, ahogy megcsillant a fény a gyönyörűen kidolgozott felületen: WENDY JAMES. Félszegen nyitottam be az ajtón. Az én SAJÁT öltözőm, hihetetlen. Nem volt nagy, de az enyém volt, csak az enyém. Az asztal roskadozott a rengeteg ételtől, ami egy hadseregnek is elég lett volna. A sminktükörnél pedig egy nekem címzett levél fogadott. Izgatott lettem, remegett a kezem, ahogy felemeltem. Azonnal felismertem a színházigazgató gyöngybetűit. Gyorsan feltéptem a borítékot, majd’ megölt a kíváncsiság:

     Drága, Wendy! 
  Teljes szívvel gratulálok az első főszerepedhez. Remélem, szereted a csokis croissant, nekem az a kedvencem. 
                                                                             Howard Black 
                P.S: Jelmezek a fogason.

Hangosan felnevettem, majd újra elolvastam a rövid levélkét. A vidám zsibbadtságból egy határozott kopogtatás zökkentett ki.

- Igen? – szóltam ki meglepetten.

- Kip-kop, művésznő! – bukkant fel kopasz kellékesünk, Bob feje a résnyire nyitott ajtóban. – Howie üzeni, hogy ne legyél díva már az első napon, és gyere próbára A-Z-O-N-N-A-L – tökéletesen utánozta a színházigazgató hangsúlyát és gesztusait. Mindig sikerült mosolyt csalnia az arcomra. Nagyot sóhajtottam, megforgattam a szemem, majd megadóan ránéztem:

- Megyek, Bobby-van-Kenobi mester!

A próba után hemzsegett az öltözőm: sminkesek, fodrászok, kellékesek rohangáltak ki-be az ajtón. Amíg Cat, a világ legjobb sminkese „szűzies pírt” varázsolt az arcomra, addig Carol a makacs tincseimet igyekezett loknikba rendezni. Rengeteg ember nyüzsgött körülöttem, furcsa érzés volt.

- HELLÓ, MINDENKI! – robbant be az öltözőbe igazi forgószélként legjobb barátnőm, Daisey.

- Szia, Daisey! – üdvözölték őt a többiek elfojtott kacajjal.

- C&C istencsászárok vagytok! De tényleg! Komolyan! – bókolt Catnek és Carolnak. A tükörben láttam, ahogy vigyorogva összenéztek, de nem szóltak semmit. Daisey tovább hadart, ezúttal nekem:

- Cica, hoztam ám neked valamit! – mosolygott huncutul.

- Csak neeeeem?! – néztem rá a tükörből és fülig ért a szám.

- Csak deeee! – kacsintott rám és a háta mögül előhúzott egy szatyrot. Elképedve figyeltem, ahogy előpakolta gyerekkori sminkkészletét és kedvenc plüssállatait. Úgy hét évesek lehettünk, amikor megfogadta, hogy ha egyszer főszerepet játszok, nekem adja a legkedvesebb dolgait. Meghatott, hogy több mint tíz év után is emlékszik rá. Felpattantam és megöleltem.

- Hihetetlen vagy, Dee! Annyi év után!

- Más dolgom se volt, csak a karrieredet figyelni, cica. De persze egyértelműen én vagyok a legjobb barátnő a világon! Mondd ki! – vigyorgott és megbökdöste az oldalam – Tudom, hogy ki akarod mondani! - adott nyomatékot minden egyes szavának egy-egy újabb bökéssel.

- JÓÓÓLVAAANN! – nevettem – Te vagy a világon a legjobb barátnő!

Megszólalt a hangosbemondó: „A színészeket kérjük a színpadra!”

- Kéz- és lábtörést, cica! – szorította meg Dee a kezem. Hálás mosolyt villantottam rá, majd átszellemülten elindultam a színpad felé.

Az előadás remekül sikerült. A közönség fél órán át állva tapsolt. A gratulációk után visszasétáltam az öltözőbe. Jó volt végre egyedül lenni, csendben. Gyorsan átöltöztem. Felvettem a farmerom és a„Live your dreams” feliratú pólómat, ami tökéletesen illett az este szellemiségéhez.

A korhű Júlia- jelmezt gondosan beakasztottam a szekrénybe. Amikor visszafordultam a tükörhöz észrevettem, hogy egy kis papírdarab lóg ki a fiókból. Óvatosan kihúztam, és meglepetésemre egy szál vörös rózsa volt benne egy kísérőkártyával:

         Alakításod bearanyozta a napom!

Értetlenül bámultam a leírt szavakra. Ki küldhette?

Az eset egy hónapon át minden előadás után megismétlődött, de a válaszra csak nem derült fény. Már- már gyermeki izgalommal vártam az újabb és újabb rózsákat. Azon az estén se volt ez másképp. Elégedetten, kellemesen elfáradva huppantam le a sminktükör elé. Rögtön a fiókhoz nyúltam, de legnagyobb csalódásomra néhány hajtűt leszámítva teljesen üres volt. Kopogtatás hallatszott, kótyagosan szóltam ki:

- Igen?

- Látogatója érkezett, művésznő – vigyorgott sunyin Bob.

- Jajj, Bob – korholtam – mondtam már, hogy ne szólí… - ahogy megláttam a tükörből a szobába belépő öt görög istent elakadt a lélegzetem. Nem hittem, hogy ez velem valaha is megtörténhet, de tátva maradt a szám. Megfordultam, igyekeztem összeszedni magam, elvégre színésznő vagyok az istenért, de arra nem készültem fel ezen a napon, hogy a One Direction néz majd vissza rám.

 *** 

- Szia, művésznő! – törte meg a csendet Louis. 

- Lou! Az előbb mondta, hogy nem szereti, ha így szólítják! – dorgálta Liam. 

- Igen Louis, szívem, ne legyél gonosz! – szólt rá Harry is. 

- Hazza, bébi! Ha te mondod – kacsintott Harryre Louis, majd szelíden rám nézett, letérdelt elém és a kezébe vette a kezem – Bocsánatért esedezem, drága Wendy! Ugye megbocsátasz nekem? – rebegtette a szempilláit. 

- Persze – nevettem felszabadultan. Felpattant és egy gyors puszit nyomott az arcomra, aztán kijelentette: 

- Máris bírom a csajt! 

- Éhes vagyok! – suttogott Niall Liamnek, de nem elég halkan. 

- Van néhány szendvics és sütemény az asztalon. Egyél nyugodtan – mutattam a kanapé előtt álló kis asztalra felhalmozott ételkupacra. Hálásan rám vigyorgott, majd falni kezdett.

- Köszönöm – mormogta elégedetten. 

 - Uhh…az ott répás muffin?! – lelkesedett Lou és ő is csatlakozott a csámcsogó Niallhöz.

- Elnézést, vissza kell hívnom Daniellet. – mentegetőzött Liam és kisétált az ajtón. 

- Nekem pedig lenne egy kis… öhhm… gondom – mondta komolyan Harry. 

- Na, mondd, mi lenne az? Hátha tudok rajta segíteni – fordultam felé kíváncsian.

- Merre találom a mosdót? 

- Csak ennyi?! – nevettem – Azt hittem valami komolyabb. A folyosón jobbra a második ajtó.

- Hálám örökké üldözni fog! – azzal ő is kisétált. 

    Zayn eddig mozdulatlanul állt, egyetlen szót sem szólt. Vállát az ajtófélfának vetette és egész idő alatt meleg, barna szemeivel engem vizslatott. Kezdtem kellemetlenül érezni magam. Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy kidolgozott felsőtestű, kifogástalan külsejű félistenek bámulnak rám meredten.

- Öhhmm… fiúk – igyekeztem megtörni a beállt csendet – ne értsétek félre, örülök, hogy itt vagytok…deee…mivel is érdemeltem ki ezt a megtiszteltetést? – a kérdést Zaynnek szegeztem, de Louis válaszolt: 

 - Zayn akarta, hogy jöjjünk. Teljesen be volt zsongva. 

- Louis, kussolj! – szólt rá Zayn csendesen. 

- Most mi van?! – értetlenkedett Loui – Csak az igazat mondom. Ebben a hónapban ezredjére nézte végig az előadásod. Ma minket is elrángatott. 

Nem tudtam eldönteni, hogy vajon viccel vagy komolyan gondolja, mert a szájába tömött hatalmas falat répás muffintól csak félig artikulálatlan morgás tört elő a torkából. Amikor Zaynre néztem megerősítést várva, a rejtély megoldódott. Gyönyörű szemeivel esedezve nézett rám és kezében egy szál vörös rózsát tartott. 

- Te?! Te voltál az?! – kérdeztem elkerekedett szemekkel.

Zayn láthatóan zavarban volt és az sem segített a helyzetén, hogy Niall és Louis tőlünk két méterre jólesően csámcsogott. Kínját a hangosbemondó törte meg, hálásan pillantott a hang irányába: „Tisztelt színházban tartózkodó nézők, színészek, kellékesek! Kérem, azonnal fáradjanak az előadóterembe! Az időjárási viszonyokra való tekintettel helyet biztosítunk önöknek éjszakára.” 

A bejelentés még kétszer megismétlődött. A folyosót ellepték az emberek. Az ajtóban Liam tűnt fel Harryvel az oldalán: 

- Hallottátok? – kérdezte. 

 - Igen – bólogatott Niall teli szájjal. Úgy festett, mint egy hörcsög, ami éppen a pofazacskójába raktároz. Talán tényleg azt csinálta, de most nem értem rá ezzel foglalkozni, mert a hangosbemondó engem keresett: „Wendy Jamest várjuk a színpadon!” 

Nagyot sóhajtottam, ez is egy hosszú éjszakának ígérkezett. 

- Menjetek a hátsó bejáraton, úgy gyorsabb. A folyosón balra, majd az elágazásnál jobbra. A hatalmas kétszárnyú ajtó lesz az – tessékeltem ki a fiúkat. Zayn maradt utoljára. Megfogtam a karját és lágyan visszahúztam. Ahogy felém fordult szemében rengeteg érzelem tükröződött: szégyen, félelem, remény. Lassan a tenyerébe csúsztattam a kezem. Ujjaim tökéletesen illettek az övéi közé. Igyekeztem higgadt maradni és figyelmen kívül hagyni az apró, köztünk repkedő szikrákat, amikor lábujjhegyre álltam, hogy elérjem az arcát. Ráérősen puszit nyomtam rá, mélyen a szemébe néztem és azt suttogtam: 

- Köszönöm.

Arcán egy pillanatra erős vágy tükröződött, mintha meg akart volna csókolni, de nem tudná, hogy megteheti-e. Kicsapódott az ajtó, mi pedig szétrebbentünk. Bob vizslató tekintetével találtuk szembe magunkat. 

- Ohh… talán megzavartam valamit? – kérdezte. 

- Nem – válaszoltunk teljesen egyszerre Zaynnel. Bob kajánul vigyorgott ránk. 

- Öhhm… hogy is volt? Balra, jobbra, majd a nagy ajtó? – igyekezett Zayn nyugalmat erőltetni a hangjára. 

 - Igen – villantottam rá egy százkarátos mosolyt, ezzel is jelezve, hogy szeretném folytatni az előző beszélgetést. 

- Szuper. Akkor majd… öhhm… találkozunk – azzal elsétált az említett irányba. Bob feltűnően megbámulta a hátsóját. 

- BOOOOOBB! – szóltam rá megütközve.

- Most mi van?! Jó pasi! Ha te nem csapsz le rá csajszi, akkor majd én! – sokatmondó pillantást vetettem rá – Csak úgy izzik köztetek a levegő, azt még a vak is látja. Na, mindegy. Howie nagyon morcos, úgyhogy igyekezz! 

 - Tényleg jó a segge – néztem én is a távolodó Zayn után. Hangosan felnevettünk, majd karöltve a színpadra sétáltunk. 

***

Mire odaértünk, Howard már teljesen belemelegedett a beszédbe. Homlokára kövér izzadtságcseppek ültek és vadul gesztikulált. Elmondta, hogy egész estés szórakozást kínálunk az érdeklődőknek, alvóhelyet pedig az emeleten lévő próbateremben biztosítunk. Ahogy körbenéztem a nézőtéren megállapítottam, hogy csak néhány kisgyermekes család, egy idős házaspár és a fiúk maradtak itt. 

A hátsó sor enyhén félhomályban volt, ott nem kapcsolták fel a lámpákat. Azonban még így is észrevettem, hogy egy csillogó, barna szempár tapad rám. Zayn – gondoltam magamban és nem bírtam elfojtani egy mosolyt. Amikor az igazgató befejezte a hó-helyzet miatt rögtönzött beszédet, a figyelem rám szegeződött. Fel sem tűnt, hogy átadta a szót. Mégis miről kéne beszélnem?! Csak a csodás barna szemek töltötték ki minden gondolatom. Bob sietett a segítségemre. Átkarolta a derekam és a fülembe súgott:

- Method Acting, művésznő. Method Acting. (= a színjátszás minden formája ilyen, a lényege, hogy a színész teljesen átélje az eljátszott karaktert és ne essen ki a szerepből. - W.)

Hangja végre magamhoz térített. Majdnem felnevettem, ahogy komoly arccal rám nézett. Ha évekkel ezelőtt nem hagyta volna ott a művészeti iskolát, mára hatalmas színész vált volna belőle.

- Jó estét mindenkinek! – léptem magabiztosan a színpad elejére. Ez az én terepem volt, tökéletesen ismertem minden egyes kis szeszélyét. – Ha már úgy alakult, hogy a színjátszás szentéjében kell éjszakáznunk, ismerjük meg a helyet egy kicsit jobban. Engedjék meg, hogy ezen az estén én kalauzolhassam önöket végig. 

A cirka 30-40 fős tömegből lelkes, kíváncsi arcok meredtek vissza rám. Ezt igennek vettem. A túra két órán át tartott. Bejártuk az épületet a pincétől a padlásig. Benéztünk az összes ajtón, kinéztünk az összes ablakon, kipróbáltuk az összes színpadtechnikát. A séta végén boldog, bár kissé nyúzott arcok sokaságával találtam szembe magam. Várakozva pillantottak rám: hogyan tovább? Bob érkezett meg a hírrel, hogy szendvicseket, teát és forró csokit készítenek, de még kellene nekik egy kis idő. Remek ötletem támadt:

- Emberek! Nagy megtiszteltetés ért engem, hogy bemutathatom önöknek az utolérhetetlen One Directiont, akik az önök szórakoztatására vállalták, hogy rövid koncertet adnak – egy tizenkét éves forma kislány, aki eddig csak félve pillantgatott a srácokra, most hangos örömujjongásban tört ki. A terem megtelt jókedvű zsivajjal. A fiúk vidáman, mosolyogva álltak színpadra. Örömet okozott nekik, ha boldoggá tehették a rajongóikat. 

- Wendy? – lépett oda hozzám Niall – Tudnál nekem hozni egy gitárt? 

- Ugyaaan. Ez egy színház: bármilyen hangszert tudok hozni – vigyorogtam rá – BOOOOBBB – kiáltottam. 

- Igen, művésznő? – jelent meg kisvártatva a színpadon. 

- Niall szeretne gitáron játszani, tudnál neki felhozni egyet a kelléktárból? 

 - Ohh… a kis szőkének bármit – kacsintott Niallre, majd elrohant. 

    Niall furcsán nézett utána. 

 - Mondd ki! – fordultam felé. 

- Csak azt akartam kérdezni, hogy ő… öhhm – köszörülte a torkát.

- Meleg? – kérdeztem vissza. Bólintott. – Igen, az. 

    Bob visszatért a gitárral. Sikerült a leggyönyörűbbet, a vörös mahagónit felhoznia. Niall egyből birtokba vette, a többiek meg csak énekeltek és énekeltek. Mámorító volt őket nézni. Az az odaadás, amivel előadtak emlékeztetett a saját megszállottságomra a színjátszás iránt. 

A rövid koncert után a színpadon kezdtünk piknikezni. Mindenki jólesően evett, nekik is hosszú volt ez a nap. A fiúk mellé telepedtem. 

- Itt jön Wendy, aki az estét megmenti! – üdvözölt Louis – Hip- hip- HURRÁÁÁ!! 

- Psszt, Louis! Még a végén felébreszted a kis rajongótokat – mutattam Ciarára, aki a színpad szélén, Niall alkalmi gitárját ölelgetve, mélyen aludt. 

- Igaz! Csendben maradok. Úgy sincs már szabad bőrfelülete, ahová autogramot írhatnánk – fuldokolva a visszafojtott nevetéstől feküdtünk a földön. 

- Wendy – lépett oda hozzánk az idős házaspár – köszönünk mindent, remek este volt.

- Nagyon szívesen, Mr. és Mrs. Peterson – mosolyogtam rájuk szelíden. 

- Jó éjszakát, gyerekek! – köszöntek el. 

- Jó éjt! – válaszoltunk kórusban a fiúkkal.

Lassacskán a tömeg elszállingózott, csak hatan maradtunk, na meg persze a sarokban hortyogó Bob. A fiúk sokatmondó pillantást váltottak egymással, majd rám néztek.

- Kérdezhetünk tőled, Wendy? – szólalt meg Harry. 

- Persze. Mit szeretnétek tudni? 

- Hány éves vagy? Mert, ha harminchoz közelítesz, itt hagyunk Hazzával – cukkolódott Louis.

- Ha-ha-ha, nagyon vicces vagy Lou – nézett rá sértetten Harry. 

- Szeretlek, Hazza – esdekelt bocsánatért Louis. 

- Én is téged, Boo Bear – vigyorgott rá Harry. A világ rendje újra helyreállt. 

- Vége a magánszámnak fiúk? – nézett rájuk parancsolóan Liam. 

- Igen, fiúk. Én szeretném tudni a választ. Hány éves vagy? – döntötte oldalra a fejét Niall és kisfiús, leplezetlen kíváncsisággal nézett rám. 

- 18 – válaszoltam vigyorogva.

- Azta! És máris főszerepet játszol egy Shakespeare darabban? – álmélkodott. 

- Igen – mosolyogtam szerényen. 

- Naa… és milyen fiúk jönnek be? – vetette be csáberejét Harry. Észrevettem, hogy Zayn, aki eddig a cipőfűzőjét babrálta és teljesen érdektelennek tűnt, most felkapta a fejét. 

- Hűű, Harry! Öt teljes percig nem akartad őt felszedni, ez új rekord nálad – piszkálta őt Loui. 

- Fuss az életedért! – pattant fel megjátszott haraggal Harry és kikergette Louist a folyosóra.

Távolodó futásuk és szitkozódásaik zaját még sokáig hallottuk. Kitört belőlünk a nevetés.

- Megyek, szétszedem őket. – állt fel Liam. Odajött hozzám, megölelt és puszit nyomott az arcomra – Jó éjt, Wendy! 

- Jó éjt, Liam! – mosolyogtam rá. Elköszönt a srácoktól is, aztán kiballagott a folyosóra. 

- Hárman maradtunk – vigyorgott Niall. Bob egy apró horkantással cáfolta meg állítását – vagyis négyen – helyesbített nevetve. Bob lassan feltápászkodott és álmosan odabotorkált hozzánk. 

- Aludni akarok – hisztizett. 

- Miért, eddig mit csináltál?! – néztem rá pimaszul. 

- A pont a művésznőé – hajolt meg előttem színpadiasan. Hihetetlen, hogy hajnali kettőkor is hozza a formáját. 

- Gyere, Bobby, felkísérlek – ajánlkozott Niall. 

- Ohh…a kis szőke – fogta őt karon Bob. 

- Jó éjt! 

Elindultak az ajtó felé. Komikus párost alkottak: a magas kopasz, és az alacsony ír manó. Zaynre néztem, már csak ketten maradtunk a félhomályba burkolózott színpadon.